A kommunikációról kommunikálok

Beszéljünk mégis

Hittérítés tréning helyett

2019. május 24. - HargitaiE

Egy kis játékra hívlak, kedves Olvasóm. Képzeld el, hogy tréner vagy, és megtalál egy új lehetőség. Nagyon örülsz, mert azt mondják, hogy a témához nem kell speciális szaktudás, csak egy rövid képzés, aminek a végén vizsgát teszel, majd havi egy-két, később pedig több alkalommal járhatsz oktatásokat tartani. A pénz is egészen megfelelő. Ugyan a képzés és a vizsga angolul van, de te korrekt szinten vagy, és a képzésszervező is megnyugtat. Ráadásul azzal kecsegtet, hogy ilyen kiváló CV-vel ritkán találkozik, ezért feltétlenül ott a helyed. Az sem baj, ha a kétnapos képzésből csak egy napon tudsz ott lenni. Wow.

Gondolom, ennél a pontnál azt érzed, kedves Olvasó, hogy akkor ez egy laza történet lesz. (Vagy van annyi élettapasztalatod, hogy levágod: itt valami nem stimmel, no de bízol a közel 100 éves, nemzetközi hálózattal rendelkező cég szakmai kiválóságában.)

Kicsit furcsa ugyan, hogy hetekig nem kapsz pontos információt a menetrendről, és a megbízási szerződés tervezetét sem küldik el. A képzés szervezője megnyugtat, hogy vedd lazán, jó lesz ez.

Aztán jön a feketeleves.

A céggel folytatott kommunikáció során végig a tréner szó a használatos, míg a képzés arra irányul, hogy 500 ember előtt karizmatikusan tudj beszélni. Olyan szabópéteres-hitgyülis formában. Mert a téma száraz, ezért el kell adni -mondják ők.

audience-blur-church-976866.jpg

Fotó: Josh Sorenson pexels.com

A téma, amit oktatnod vagy tréningezned vagy hittérítened kell, egyfelől banális, másfelől annyi szakmai mélysége van, hogy egy nem-szakember könnyen zavarba hozható néhány speciális kérdéssel.

Hogy könnyebb legyen elképzelni, vegyük úgy, hogy a téma a szobanövények a munkahelyen. Mindenki tud beszélni arról, mennyire fontos az oxigén, ezért arról is bárki könnyedén meg tudja győzni a főnököket, hogy kell a fikusz a tárgyalóba. Igen ám, de a meggyőzés célja a viselkedés megváltoztatása (ld. a kóla ivása egy életérzés - vegyél kólát). Akkor pedig a főnök kérdezni fog: milyen fikuszt vásároljak? Ficus elastica, benjamina vagy lyrata való a mi irodánk száraz és poros levegőjébe? Mennyit kell locsolni? Mivel irtsam a levéltetveket? És valaki biztosan elmélyedt már annyira a fikuszok tartásában a közönség soraiból, hogy megkérdezi: nem volna jobb inkább szanszeviériát beszerezni... Ezekre a kérdésekre pedig csak egy szakmailag felkészült, komoly tapasztalattal rendelkező tréner képes hiteles választ adni. Ellenkező esetben a cég, amely fizet ezért az alkalomért, csalódott lesz. A trénert pedig biztosan nem hívják még egyszer, azaz ugrott a szakmai tekintélye.

Nos, én azt gondolom, hogy ha a téma száraz, akkor sem feltétlenül kell közös révületet előidézni, hogy belemenjen az emberek fejébe. Mivel a cél a viselkedés megváltoztatása (a valódi téma egyébként egy vérre és zsebre menő ügy, amelyben valóban változásra van szükség), megsúgom, mit kellene csinálni.

Cselekedtetni a résztvevőket.

No de a fene vigye is el, ezt már 2500 éve tudjuk:

Ha hallom, elfelejtem, ha látom, megjegyzem, ha csinálom, megértem. /Konfucius/

Ha el akarod érni, hogy az irodában fikusz viruljon, akkor először tereld be az embereket egy rossz levegőjű szobába (a fulladásos halál elkerülése érdekében csak egy kis időre). Azaz tapasztalják meg a problémát. Legyenek személyesen érdekeltek a változásban. (Fontos: előzetesen vizsgáld meg azt a célt etikai szempontból is!) Ismerjék fel, hogy ez nem maradhat így (eredeti esetünkben egy valós probléma szerepel, ami valóban nem maradhat úgy, ahogyan százezrek és milliók teszik). Csak a felismerés, a valós tapasztalás után lehet nekiállni a változásnak. Méghozzá a gyakorlatban. Ez a téma tehát valódi tréninget igényel (lehetőleg kiscsoportost), és nem hittérítő előadást 500 főnek tűzijátékkal.

Hozzáteszem: fogadd el azt is, ha egy dolgozód nem kezd el hinni a dologban. Amíg megteszi, ami a feladata, addig nem kötelező azonosulnia vele. Biztos vagyok benne, hogy sok száz gyorséttermi dolgozó utálja a hamburgert. Ennek ellenére mosolygósan szolgálják ki a vendégeket, de nem fognak áradozni a húspogácsáról. És így van ez jól. Így maradnak szabad emberek.

Vissza a képzésre. A következő feketeleves, hogy vizsga helyett megasztáros meghallgatást tartanak, annyi különbséggel, hogy itt rögtönözni kell egy 5 perces bármit, amivel a leendő tréner vagy ki a szösz szórakoztatja a jelenlevőket. Biztosan szuper, ha valaki képes rögtönözni, de miért olyan módszerrel mérünk, ami nem a jövőbeni feladatot szimulálja?

A résztvevők, persze, engedelmeskednek, és sokan azzal indítanak, hogy megmozgatják a közönségüket. Például egy fickó arra kéri a csapatot, hogy előbb mindenki az orrát (szerencsére a sajátját) kezdje el dörzsölni, majd a feneke fölötti területet. Megmozgatjuk az elgémberedett tagjainkat, de szuper! Vagy nem?

Nem éppen. Ugyanis éppen ezért utálják annyian a tréninges bohóckodásokat: sok ilyen gyakorlatot a trénerek csak önmagáért alkalmaznak, és nem derül ki, hogy mi a cél ezekkel. Pedig a tréninggyakorlatok lényege a rávezetés, felismertetés. Azért kérem meg a csoportot, hogy játsszanak pletykajátékot, mert előzetesen felmértem, hogy ebben a teamben gond van az információ áramlásával, és lám, most meg is tapasztalják kicsiben, kiélesítve. Azért kell kitalálniuk egy labirintusból, hogy felismerjék: több megoldás is van egy problémára. A másik az, hogy szerintem felnőtt embereket nem tudsz annál jobban megalázni, mint amikor bohóckodásra kényszeríted őket egy idegen környezetben, amikor még nem ismerik egymást, és főleg: ha még nem alakult ki egy elfogadó közeg, ahol tudott: nincs olyan, hogy hibázol. Csak miután megtapasztaltuk, hogy a tréner és a csapat mindent elfogad, azután lehet értelmes mozgásos feladatokat adni. (Mielőtt antiszocnak tartanátok: idegenekkel elvből nem bohóckodom, de összeszokott csapattal jártam már zulu esőtáncot, és én voltam a legidiótább mindannyiunk közül.)

Röviden: a játék mehet, ha világos a célja, és elfogadó, összeszokott környezetben zajlik. A játék megalázó, ha csak azért van, hogy a résztvevők valami csillivilli dolgot csináljanak.

Ha pedig ezen a képzésen az szerepel jól, aki bohóckodásra kényszeríti a csapattagokat, akkor vajon mi lesz "élesben"? Az lesz, hogy még több ember kezdi majd utálni a trénereket, holott a baj valójában a hittérítőkkel van.

 

 

 

 

 

 

A félelem bére

Nettó 140-ért lektornak?

Egy tudományegyetem modern filológia tanszéke anyanyelvi lektort keres. A lektor feladata lesz az adott nyelv népszerűsítése és oktatása, alap- és mesterképzésben, heti 20 db 45 perces óra keretében. A fizetés közalkalmazotti bértábla szerint: bruttó 195.000 Ft (nettó 140 ezer körül), amihez 60 ezer forint lakhatási hozzájárulás társul. A szerződés nem kizárólagos, tehát az illető vígan elmehet részmunkaidőbe... hogy meg is éljen.

Biztosan sokan mordulnak fel, hogy mi is a baj, hiszen ez így nettó 200 ezer. Egyfelől ez a munka Budapesten van, ahol egy garzonlakás bérleti díja kedvező esetben 100 ezer forint. Másfelől ez egy felelősségteljes, komoly felkészültséget igénylő, konferenciára járkálást elváró pozíció, ahol egy egyetem hírneve és hallgatók százainak (sajnos most már csak tucatjainak) tudása és motivációja forog kockán. No meg a tudomány.

Mennyit dolgozik egy lektor ezért a pénzért?

20X45 percet oktat hetente. Egy órájára hivatalosan 45 percet készül, de ehhez jön a legújabb kutatások megismerése, vagy éppen a gyorstalpalódás, ha az ember lektorként olyan tárgyakat is tartani kényszerül, amelyekkel sosem ápolt baráti viszonyt (számoljunk még 45 percet). Például egy irodalomtudós simán kaphat heti 10 nyelvórát a kezdőtől a haladóig. Most tartunk 3X20X45 percnél. Ehhez jön a ZH-k és esszék javítása, a plágiumellenőrzés, vizsgáztatás, szakdolgozati témavezetés (egy becsületes témavezető vagy háromszor átolvassa a hallgatója dolgozatát, egy dolgozat 30-100 oldal, kis tanszéken egy tanár vihet 3-5 diákot). Most tartunk nagyon barátságosan számolva 4X20X45 percnél. Máris kijön egy szolid 60 órás hét, de még nem volt konferencián, nem épített tudományos kapcsolatokat, és nem pályázott meg olyan ösztöndíjakat, amelyeket a valamire való kutatónak illik elnyernie. Már csak azért is, mert egyetemi berkekben a fizetésemelést nem az inflációért és a lojalitásért osztogatják. Hanem például a docenssé válásért, habilitációért, stb.

Mit várok, ha egyszer ennyi a bértábla szerinti fizetés? Legalább kiírják, megtakarítva ezzel egy fölösleges kört azoknak, akiket ez ennyiért nem érdekel. Világos.

Mégis. Egy ilyen strukturális szégyenről beszélnünk kell. Beszélnünk kell arról (még ha a hangom nem is ér el a füledhez - hogy parafrazeáljam Gibran szavait), hogy a mai bölcsészek vagy teljesen lerongyolódnak fizikailag, megjelenésüket és igényeiket tekintve, vagy elmennek valami más területre, ahol még az is lehet, hogy veszendőbe megy minden tudásuk.

black-and-white-cardboard-city-1060365.jpg

Fotó: Quaz Amir (pexels.com)

Csak a legszerencsésebbek hasznosíthatják az ismereteiket méltó körülmények között. Én éppen ilyenek között ismertem meg olyan kiváló vezetői személyiségeket, akik a csapatukért harcolnak, a munkában is élen járva tapossák az ösvényt, és lehetővé teszik, hogy a csapattagok kifejezzék az igényeiket. Ezek a vezetők a nehezített pályán is igyekeznek megtalálni a lehetőséget, hogy megbecsüljék a dolgozók munkáját. Ha nem megy anyagilag, akkor legalább a gesztusok szintjén. Ezek a kiváló példák arra késztetnek, hogy kérdéseket tegyek fel magamban.

Mellékesen jegyzem meg, hogy nem egészen elegáns egy néhány napja a szakmai berkekben keringő álláshirdetést szó szerint átvenni. [Üzenet a szakmabelieknek: arról van szó, ahol 3200 a bruttó bér, csak se nem forintban, se nem euróban.] Felkérésre szívesen segítek abban is, hogy milyen szöveg és kép alkalmas a Facebookon való terjesztésre: egy 12-es Times New Romannal gépelt A4-es oldalt JPEG-be alakítani nem az. Ezt azonban nem rovom fel, mert a mai bölcsészet nagyon távol áll attól, hogy digitális és felhasználóbarát legyen, és ilyen terhelés mellett, amit a 20 óra oktatás, legalább ugyanennyi készülés, konferenciára járás és kiegészítő jövedelem szerzésére irányuló kísérletek jelentenek, nem marad idő körbenézni, hogy hol is tart a világ. Pontosan ezért van gond ezzel a fizetéssel.

5 embertípus, akit a Notre Dame tüze hevít

Hogyan kommentálja a net népe a szörnyű eseményt?

Leégett a Notre Dame egy része. A kár tetemes, a helyreállítás évekbe telik majd, az internet pillanatok alatt tele lett a lángokról készült videókkal... meg az esemény kommentárjaival. A nagy médianyilvánosságot kapó események mindig fellobbantják a közbeszéd lángjait is. A hétköznapi embernek véleménye van. Ha nincs, akkor is lesz. Lássuk, milyen típusokba sorolhatók a különféle megnyilvánulások.

Ez a cikk egy görbe tükör, az itt bemutatott embereknek a valósággal való bármilyen egyezése a(z) véletlen műve.

1. A fontoskodó

Aki életében még Bivalymocsolád-felső határát sem hagyta el, de most egy leguglizott kép kíséretében ecseteli, hogy micsoda szörnyűség, mert épp készült odautazni. (És ugyebár ezen az épületen kívül nyilván semmi más nincs Párizsban.) Minél érzelmesebb hangokat üt meg az illető, annál bizonyosabb, hogy különben az életében nem állapította még meg egyetlen épületről sem, hogy az milyen korú és stílusú. Műemlékekhez szelfizni jár, nem a bélletes kaput elemezni.

2. A jólinformált

A mérnök, biztonságtechnikai szakértő és építésügyi ellenőr egy személyben, aki már az első lángok felcsaptakor tudja, mi történt pontosan. Ő az, aki szarkasztikus hangnemben hurrogja le a találgatásokat, hiszen ő tudja. Ő tudja.

3. Az apokaliptikus

Ő az, aki két lépésből összekapcsolja a tűzesetet az Emberiség összes bajával, a létezhető összes bibliai jövendöléssel, és észreveszi, hogy bezzeg az oltáron található arany kereszt nem égett meg. Véletlen lenne? Aligha. Az arany ugyanis baromi magas hőfokon olvad.

4. A na de ki törődik Kovács Pistikével típus

A katasztrófával egy napon egy másik veszteség is érte társadalmunkat. Vagy több. Egy csomó bajról még csak nem is szóltak a hírek. De itt van a Szolidáris, az A legkisebb is számít típus, aki jól felhívja a figyelmet, hogy persze, ott van az a régi épület, no de eközben Patagóniában kilehelte a lelkét egy hajlottkörmű bányászbéka is. Igen, a bányászbéka egy élet, egy kis földi csoda, csakhogy a média természete az, hogy annak a pusztulását hozza le, amiből egy van. És igen, lassan a békából sem marad sok példány, de valahogy nem az a tapasztalatom, hogy a bányászbékák populációjának fennmaradásáért virtuálisan küzdők járkálnának ki a folyópartra szemetet szedni.

5. A szenzációhajhász

Rárepül mindenre, ami bulvár, ami megerősítetlen részlet, bekukucskál minden kulcslyukon, és akár a pletykás vénasszonyok, ő is pletykál, sugdolózik, csak éppen virtuálisan. Ártalmatlan.

File:Notre Dame de Paris DSC 0846w.jpg

Forrás: Wikimedia Commons / Peter Haas / CC BY-SA 3.0 / File:Notre Dame de Paris DSC 0846w.jpg

+1 A kommentelőket elemző

A blogger, a kommunikációs szakember, aki meg nem bírja megállni, és nekiáll elemezni ezeket az embereket, vállalva azt is, hogy egynémely magára ismer, és majd jól beszól neki.

Persze, mindez természetes.

Szomorú, de természetes. Emberi dolog. Párizsban legalább virtuálisan, például a Dan Brown-könyvek filmadaptációi miatt mindenki járt, ezért aztán van véleményünk a dologról. Ráadásul a média már régen nem folytat közszolgálati küldetést, azaz nem annak ad nyilvánosságot, aminek igazán óriási szüksége van rá, hanem ami nagyobbat szól. Ebben tökéletesen igaza van Kitörődikkovácspistivelnek. Látványosabbak a lángok a sárkányt formáló vízköpők körül, mint például a kis koszos fekete gyerekek körül Mozambikban felcsapó sártenger. (Igen, volt ott egy természeti katasztrófa, csak az évszázad legnagyobbja a déli féltekén. Ja, Mozambik Délkelet-Afrikában van.) Megdöbbentőbb a repülőről fotózott füst, annál is, ami a hajléktalanok által eszkábált bódékból száll felfelé. Meg aztán, ebbe nem kell igazán bevonódni. A Notre Dame-ot úgyis újjáépítik, nem kellünk mi ahhoz.

Ne pánikolj... keress inkább pénzt!

Amikor egy példaképből influenszer lesz

Tamás Ritát, a Ne pánikolj, sportolj! Facebook-oldal gazdáját, életmód-tanácsadót egy megosztás révén ismertem meg pár hónapja. Amatőr futóként sokszor merítek abból motivációt, hogy valaki őszintén leírja: aznap semmi kedve nem volt futni, mégis megindult, és lám, néhány kilométer után már csak úgy suhant. Rita ijesztő betegségeken, embert próbáló élethelyzeteken van túl, és bomba alakjával, valamint pozitív de nem üresen hurráoptimista üzeneteivel nagy tömeget képes megmozgatni. Szó szerint és átvitt értelemben is.

athletics-blue-ground-332835.jpg

Forrás: pexels.com

A Ne pánikolj, sportolj oldal természetesen promóciókat is tartalmaz. Kevesen gyártanak közösségi tartalmakat csak azért, hogy összefogjanak egy tábort, pusztán nonprofit, emberbaráti célból. A hasznos kontent vonzza be a lájkokat, és ennek a közönségnek lehet aztán eladni. Tiszta sor. Manapság a marketing jelentős része az influenszerek vállán nyugszik.

Csakhogy ma egy szokatlan poszt jelent meg az oldalon. Mutatom.

screenshot_157.png

Néhányan egyből szóvá tettük, hogy egy édesanya betegségéből kihozni egy promóciót, hát, az nem túl szerencsés. Rita rögvest válaszolt, azt írva, hogy az édesanyjának tetszik a kép, és az így szerzett pénz teszi lehetővé, hogy ingyen, emberbaráti szeretetből válaszoljon az őt megkereső emberek kérdéseire.

A sporttermékek promóciója teljesen rendben van. Az is, hogy most egy kép rendeléséhez jár a kupon. Még akkor is rendben van, ha tudjuk, hogy a kuponos marketing úgy teremti az igényt a vásárlásra, és nem az a lényege, hogy olcsóbban kapjunk meg valamit, amit amúgy is meg akarunk venni. Amit én szóvá tettem, az a kettő összekapcsolása: Anyukám beteg -> van egy közös fotónk -> vásároljatok ti is.

Maradjon csak az utolsó kettő, és akkor minden rendben van.

Néhány sort még váltottunk egymással, de el is engedtem volna a vitánkat, hiszen egyébként eddig minden egyes poszt, tartalom tetszett nála. Eddig, ezt a makulátlanul pozitív és építő tartalomgyártást nagyra értékeltem. Különösen ügyeltem rá, hogy ami csak a szemem elé kerül, azt lájkoljam, lehetőleg szívecskével. Ugyanis a FB algoritmusa számon tartja, hogy milyen reakciók érkeztek egy posztra, és jobb "helyzetbe hozza" azt a posztot, ami megmozgatja az embereket.

Csakhogy az oldal most nagy bakot lőtt. A teljesen kulturált hangnemű kritikák hirtelen eltűntek a kommentfolyamból (a screenshot korában csak onnan...). Számomra ez az, ami igazán nem fér össze a pozitív és őszinte kommunikációval. Tudom, nehéz hagyni, hogy egy "bolond" százat csináljon (hiszen ha néhány kommentelő kritizál, az befolyásolja a többieket is -elindítva egy kritika-cunamit). De az, aki azt hirdeti, hogy kíméletlenül őszinte önmagával és a közönségével is, az nem teheti meg, hogy a közösségi média legfrusztrálóbb megoldásával éljen: a törléssel. A cenzúra nem a demokrácia és az elfogadás eszköze.

Akkor milyen kommentet törölhetek? - kérdezheted, ha van egy oldalad.

Az irreleváns tartalmakat, például ha egy nem túl ügyes felhasználó véletlenül ugráló rókát vagy egy oda nem illő GIF-et kommentel.

A gyalázkodó, becsületsértő kommenteket -bárki ellen is irányuljanak.

Minden más jogellenes tartalmat.

A trollok marhaságait.

Ellenben egy őszinte kommunikációra törekvő oldal, ha törli az ellenvéleményeket, akkor egy pillanat alatt dönti romba az addig felépített elveit. Így a promotált termékek iránti bizalom is meggyengülhet. Ritának valószínűleg szerencséje lesz, hiszen nagy követőtábora van, amiből néhány százat elveszteni nem nagy baj. Arra viszont érdemes ügyelnie, hogy a promóciók eluralkodása miatt még többen unhatnak rá az oldalra. A szimatom azt mondatja velem, hogy egyébként a követőtáborának a jelentős része nem engedheti meg magának a reklámozott termékeket. Miből gondolom ezt? Abból, hogy sok tartós beteg, lábadozó, traumából felépülgető személy merít tőle inspirációt, ezek a helyzetek pedig próbára teszik az ember pénztárcáját. Ezért azt is mérlegelnie kellene, hogy megéri-e. Kommentet törölni, no, azt semmiképp nem...

Köszönd meg, javítsd ki, felejtsd el

Avagy hogyan kezeljük, ha kijavítanak minket

Tévedni emberi dolog, önérzetesnek lenni még emberibb. Pedig sokkal rövidebben (no meg bölcsebben) javítható egy-egy tévedés, ha az ember belátja: elkövetett egy aprócska hibát.

Sok-sok éve egy egyetemi oktatómtól tanultam egy fontos technikát mások "kritizálására". Amikor a nyelvpedagógiai szemináriumokon egymás mikrotanításait értékeltük, mindig így kellett fogalmaznunk:

Dicsérem azt, hogy...

Tanácsolom azt, hogy...

Azaz előbb találnunk kellett valami jót a társunk munkájában (olyan nincs, hogy ne lenne benne), és csak utána kritizálhattuk. Ami jóval könnyebben megy... A kritizálás pedig abból állt, hogy igyekeztünk a másik személy fejlődésére koncentrálni: ezért is hívtuk tanácsnak. Azóta is igyekszem úgy észrevenni a hibákat, hogy egyből a fejlődési lehetőségre koncentráljak. Próbálok elvonatkoztatni a személytől, a személyiségtől, és csak az a lényeg, hogy megfogalmazzam a problémát, majd már adjak is ötletet a javítására.

Mondhatom, jó sokan nem vevők erre. :D

Történt a minap, hogy egy szakmai Facebook-oldal képernyőfotó formájában tett közzé egy mémet, ami pár hete már keringett a neten. Én így reagáltam a nem túl "szakmai" megoldásra:

"Jópofa, csak ez a megosztás nem túl elegáns. Egyfelől ez a kép valahonnan származik, nem saját tartalom, másrészt legalább a telefon értesítési sávját érdemes levágni. De leginkább erőfeszítést tenni, hogy felkutassuk a forrást."

adult-angry-business-1587014.jpg

Forrás: pexels.com

Ha egy magánszemély teszi így közzé másnak a munkáját, azért nem szoktam szólni. Az sem szép, hiszen más dolgozott vele, de egy magánszemélynek nem kell profinak lennie. Ellenben egy oktatással és folyamatszabályozással foglalkozó cégnek/oldalnak nagyon is. A válaszuk csak tovább növelte a hozzáállásuk szakmaiságát:

"Koszonjuk a hozzaszolast. Konkretan a bekuldo ott van a lajkolok kozott, tehat tud rola hogy megosztottuk, o kerte. Nem kaptunk engedelyt neve megjelenitesere, ezert nincs ott a neve. Nem valtoztattuk mert igy kaptuk.
Neha egy mosoly kevesebb energia, mint egy kommentre elvesztegetett ido "

1. Attól, hogy a beküldő (=a képtolvaj) lájkolta, más tollával ékeskedni plágium. Egy lájk nem legitimál semmit.

2. Kioktatással felelni egy tanácsra finoman szólva sem szerencsés.

A dolgot tetézte, hogy a beküldő vagy az oldal szerkesztője képes volt feltúrni a saját megosztásaimat, és amikor forrásmegjelölés nélküli képre bukkant, kérdőre vont, hogy kaptam-e engedélyt a kép közlésére. Ez már kezdett átcsapni óvodai színvonalba, ezért azon túl, hogy megnyugtattam az illetőt: saját magam fotóztam a képet, még az asszertivitás határán belül meghúzogattam a bajszát.

A plagizáló oldalon még belinkeltem az eredeti (vagy legalább eredetibb) forrást, mire a válasz:

"Köszönjük a hozzászólásodat! Gyönyörű kirándulásra alkalmas idő van odakint, szép hétvégét Neked!"

Önérzet és kioktatás, majd az igazi öngól: a magyarázkodás iróniába oltva. Ez utóbbi a kép beküldőjétől, aka képlopótól való:

"Kedves érintettek...a képet én küldtem XXX-nek azzal, hogy lássa, hogy 22:41-kor is a LEAN szemlélet jutott eszembe, amikor csak 41%-os az akksim, és ragaszkodtam hozza, hogy így tegye ki. Ezen kívül jeleztem neki (titkosított vonalon), hogy van benne egy helyesírási hiba, de ne mondja el senkinek, hadd lássuk, valaki megtalálja-e... A forrást csak szóban mondtam neki, de itt már arra is fény derült, így nem marad más, mint jó kirándulást kívánni mindenkinek!"

Szóbeli forrásmegjelölés. Szakdolgozati témavezetők lájkolják ezt.

Természetesen innentől kezdve nem érdemes több szót fecsérelni az ügyre. A dolog tanulsága, hogy az oldal nem szakmai, hanem lájkvadászó viccoldal kíván lenni. Persze, a citromból limonádé lett, hiszen megszületett ez a bejegyzés, aminek egyetlen célja tanácsolni (aztán semmi kioktatás a kommentszekcióban!).

Tanácsolom tehát azt, hogy ha kritika ér:

... és nem jogos: akkor írd meg tárgyilagosan.

...és jogos: akkor köszönd meg, javítsd ki, felejtsd el.

Ha nagyon mélyen érint a kritika, akkor érdemes azon is elgondolkodnod, vajon nincs-e gond az önbecsüléseddel. Egy nagyjából egészséges lelkű személy képes helyre tenni a kritikát, és nem generalizálja azt. (Vagyis nem gondolja, hogy akkor az ő egész személyisége került veszélybe, amit meg kell védeni.) Ha pedig a céged képviseletében kommunikálsz, akkor a saját személyed egyáltalán nem mérvadó. Ez különbözteti meg a profi online jelenléttel bíró vállalkozásokat az amatőr kattintgatóktól.

Virtuális civil kurázsi

A fotelkommentelő természetrajza programajánlóval

Márton András madarakat ment. Néha még az ősi ellenségüket: macskát is. Máskor pedig vaddisznót. Ő a Fióka- és Madármentés vezetője, aki naponta szalad áramütött gólyákért, balkonon fogságba esett házigalambokért, gyógyít beteg madarakat, és legfőképpen nem sokat alszik. A saját házában, kertjében üzemeltet vadmadár-mentőközpontot, és főként saját forrásból menti a madarakat.

mva1.jpg

Márton András, Zokni gólyával. A kép forrása Márton András Facebook-profilja.

András többek között akkor vált ismertté, amikor megmentett egy, a fészekből kiesett gólyafiókát, aki fel is cseperedett, majd néhány nappal az első "születésnapja" (kikelésnapja?) előtt halálos áramütés érte egy középfeszültségű vezeték miatt. Zokni gólyával együtt az égi mezőkön bogarászik már Süti páva is, akit a szomszéd kutya ölt meg egy baleset folytán.

Az én szakmám szempontjából András munkájának a legfőbb tanulsága az, hogy ő még akkor sem gyűlölködik, amikor lenne rá oka. Vagy inkább: érthető lenne, ha így tenne. Ha valakinek a szeretett barátja, hozzátartozója értelmetlenül hal meg, annak minden oka megvan a keserűségre, haragra, talán még arra is, hogy a gyűlölet fel-feltörjön belőle. András egy-egy ilyen értelmetlen eset után bosszús, indulatos, kritikus és nyers, de nem buzdít lincselésre. Inkább arra, hogy békésen, higgadtan, a tényekre koncentrálva tájékozódjunk, tájékoztassunk, majd pedig tegyünk. Különösen tisztelem, hogy nem valami olcsó fröcsögéssel szidja a hatóságokat vagy nagy cégeket (például az áramszolgáltatót), hanem korrekt módon párbeszédet kezdeményez. Mer odaállni a hatalom képviselői elé: határozottan de asszertív módon kritizál, javasol, von kérdőre.  

mva2.jpg

Hetven deka lett, maradhat? "Négyeske" gólya. A kép forrása: Márton András FB-profilja.

Például a gólyák értelmetlen és felfoghatatlan pusztítása ellen is "offline" harcol. Libanonban ugyanis ezekben a percekben borzasztó dolog történik. Sajnos, a gólyák és más védett vadmadarak fő vonulási útja éppen Libanon légterében húzódik, és néhány ottani okos ember szórakozásból lövi őket. András és más állatvédők március 28-ára békés demonstrációt szerveznek a libanoni nagykövetség elé, hogy az ország hatékonyabban tartassa be az egyébként már létező törvényt, amely tiltja az illegális "vadászatot".

Ez a békés tüntetés jó lehetőség arra, hogy hétköznapi emberként is tegyünk valamit. A Facebookon rengetegen fejezik ki nemtetszésüket a gólyák gyilkolásával szemben. Sok a virtuális állatvédő, aki válogatott kínzásokban részesítené azt, aki egy állatot bánt.

Persze, a fotelkommentelőt sosem kell igazán komolyan venni. Ő csak a laptop fedelének takarásában, a meleg szobában, egy tea mellől olyan harcias, hogy válogatott kínzásokkal ölné meg a bűnösöket. Szemtől szemben elfutna, még ha pár tizenéves suhanc volna is a bűnös - mint a jászapáti esetben. A fotelkommentelő mindig apróvadra utazik: piti tolvajokra, unatkozó gyerekekre, akiknél elfajult a vagánykodás, demens bácsira, akiről nem tudjuk, mit csinált pontosan a disznajával.

A fotelkommentelőt a bulvároldalak klikkvadász címei tüzelik fel: éktelen haragra gerjed egy-egy elképzelt társadalmi csoport iránt, akik abban a formában és pontosan úgy, ahogyan ő leírja, sosem léteznek. Ez a harag azonban hamar elpárolog, amikor kiíródik az illetőből, és ugyanez az ember már nagy lelki nyugalommal tudja igazolni önmaga előtt, hogy az utcán miért nem avatkozott közbe egy hasonló jelenetnél.

A fotelkommentelő nem szedi össze a szemetet, csak lefotózza és kiposztolja. A fotelkommentelő, ha talál egy pénztárcát, a benne levő igazolványt a személyes adatok mindenfajta kitakarása nélkül felfotózza a facebookra. A fotelkommentelő nem vesződik hatóságokkal, az a bajbajutott majd úgyis valahogy megmenekül.

A fotelkommentelőben nincs civil kurázsi. Csak virtuális. Így pedig az éterben elhintett szavai súlytalanok. Nem is kell foglalkozni ezekkel: végülis jó, ha a webkettes fórumok egyfajta szelepként tudnak működni. Azt mondják a pszichológusok, hogy segít, ha az ember kiírja magából a frusztrációját.

Visszatérve Andrásra: érdekes, hogy viszont a fotelkommentelő azt nem fogadja el, ha a másik illető indulatos. András időnként erősen fogalmaz, és a mondataihoz legalább egy emelt szintű magyarérettségihez való szövegértési tudás szükségeltetik. Így a csak egy mondatig értelmezni képes webdühösek számos esetben szándékosan is kiforgatják a mondanivalóját.

Ne légy tehát fotelkommentelő! Vezesd le a stresszt sporttal, barkácsolással, tegyél lokálisan, szakíts időt a jó ügyekre!

Most igazán össze kell fogni. Aki elfacsarodó szívvel nézi a halomra lőtt gólyákat, aki szeretné, hogy a magyarországi falvak főutcáit még sokáig díszítsék gólyafészkek, aki örül, amikor egy-egy ilyen fészekben megpillantja a gólyafiókákat, az menjen el március 28-án csütörtökön 17 órára a Libanoni Köztársaság Nagykövetsége elé. Cím: Budapest, 1112. Sasadi út 160. Fontos, hogy ez egy békés tüntetés, tehát semmiféle fotelkommentelő-színvonalú megnyilvánulás nem elfogadható.

Ha pedig Libanonban végre elcsendesülnek a fegyverek, és a gólyáink és más vadmadaraink biztonsággal megérkezhetnek hozzánk tavaszra, újabb teendőnk lesz. A mi házunk táján söprögetni. Ugyanis Magyarországon a gólyák 20%-a középfeszültségű villanyvezetékek miatt pusztul el. Van tehát dolgunk, ami nem a fotelből végezhető el. Azonban már azzal is tehetünk valamit, ha a fotelből okosan kommentelünk: segítve a madármentőket, nem rabolva az idejüket a fölösleges szópárbajokkal.

TELE van a zsáKOM

Avagy chateljen a Telekommal az, akinek két anyja van

Előrebocsátom, a hülye én vagyok. Vasárnap gyónni is elmegyek, ígérem. Ugyanis vétkeztem. Chatet kezdeményeztem a Telekommal. A magentákkal szerződött sorstársaim talán tudják, a szerencsésebbek pedig sejthetik, hogy a Telekom online ügyfélszolgálatán lehetőség van chatelni, méghozzá élőhalott emberrel.

Kifejezetten ajánlom ezt a szolgáltatást mindenkinek, aki gyorsan szeretne információhoz jutni magas vérnyomásban kíván elhunyni.

A telekomos munkatárssal folytatott beszélgetést lényegi változtatások nélkül közlöm. Szögletes zárójelben a megjegyzéseim/vagy az okosabbik énem kommentárjai. Piri kitalált név. Minden egyéb hasonlóság a valósággal: a Telekom műve.

  • Üdvözöllek! Piri vagyok, miben segíthetek?
  • Kedves Piri! Hol tudom megnézni [világosan megfogalmazott szókapcsolat a problémámról]-t? Mobil díjcsomaghoz.
  • A Telekom alkalmazásban és az online ügyfélszolgálatunkon.
  • Jaj. Ennél konkrétabban? Az online ügyfélszolgálaton belül, ha kérhetném. [Elvégre ott vagyunk.]
  • Az online ügyfélszolgálatunkon az Előfizetéseim menüben, de szívesen megnézem Neked itt a rendszerben is. Melyik hívószámról van szó? [Juszt sem adom meg, mert arra vagyok kíváncsi, önállóan kideríthető-e a dolog.]
  • Az Előfizetéseimben vagyok. Hogyan tovább?
  • Keresd meg az adott mobil előfizetést és a díjcsomag sorában kell lennie.
  • Alapadatok - Díjcsomag részletes adatai? De ott nem találom. A Díjcsomag részletes adatai között csak a beszélgetés, sms csomag, mobilnet adatai vannak. Ez a honlap nagyon nem UX-barát.
  • A menüben az Előfizetéseim-et keresd meg. [Ezen a ponton valóban eldurrant az agyam, mit szépítsek.]
  • Mint említettem, ott vagyok!!! Azon BELÜL hol??? [Vérnyomás 150 körül. Kezdem bánni, hogy írtam neki.] Le is írtam, mit látok azon belül. Ha nem tudod, akkor bevallhatod, de akkor kérek egy second level kollégát. Megjegyzem, ugye, te is érzed, hogy ez abszurd?
  • Áttekintés/Számlák/Előfizetéseim/Dokumentumok/Rendeléseim Ilyen menüpontokat kellene látnod.
  • Természetesen látom. Az Előfizetéseimben vagyok, ahogyan írtad. [Kezdem bánni, hogy megszülettem.]
  • Szívesen megnézem Neked itt a rendszerünkben, ha megadod a szóbanforgó hívószámot.
  • Tehát fogalmad sincs. Irányíts át máshoz.
  •  A [témáról] így sajnos mivel nem adod meg a hívószámot nem tudlak tájékoztatni.
  • Ezzel is kezdhetted volna. Azaz félretájékoztattál, és elraboltad sok-sok percemet.

(...)

Természetesen a Kedves Ügyfél sem a legbirkábbik modorát vette elő, de az ember szinte látja maga előtt, ahogyan a már-már gépként működő Piri mennyire kizökkenthetetlenül copyzza be az onboarding oktatáson kapott anyag vonatkozó vagy vonatkozni látszó részeit. Ezzel eleget tesz a munkaköri leírásának, és az e munkáért feltételezhető havi fizetésért én sem tennék másként. Egy puszta tucat-Pirivé (és a valódi neve ennél sokkal tucatabb) válva egy számítógép előtt válaszolgatni a bizonyára nagy arányban fogalmatlan kuncsaftoknak... Hát, kívánok neki olyan munkát, amit igazán szeret, például olyat, ahol a teljes nevén létezhet.

access-adult-black-and-white-1449052.jpg

Forrás: pexels.com

Nem Piri tehát a hibás. Ha én a Telekom ügyfélszolgálatáért felelős vezetője lennék, akkor vetnék egy pillantást ezekre a beszélgetésekre, és még azt is megnézném, mennyit multitaskolnak ezek a dolgozók. A szimatom azt súgja, hogy egyszerre több ablak van megnyitva előttük, ami ahhoz vezet, hogy egy beszélgetést sem tudnak igazán értő, koncentrált módon végigvinni. Másfelől szerveznék nekik egy tréninget a logikus gondolkodás és az együttműködő kérdezés-válaszadás témájában. Csak egy kis agyszellőztetés, egy kis józan ész kell ahhoz, hogy valaki értelmezze, amit a másik ír, explicite kifejtse, ha a kijelentése mögött előfeltevés vagy előzetes ismeret húzódik meg, esetleg ne közöljön evidenciákat. Meg hogy értelmesen tudjon kérdezni, így segítve az ügyfelet.

Lássuk a beszélgetést egy ideális világban:

  • Üdvözöllek! Piri vagyok, miben segíthetek?
  • Kedves Piri! Hol tudom megnézni [világosan megfogalmazott szókapcsolat a problémámról]-t? Mobil díjcsomaghoz.
  • A Telekom alkalmazásban vagy az online ügyfélszolgálatunkon szeretnéd intézni? [Kérdezz ahelyett, hogy odaböknéd a semmitmondó választ.]
  • Az online ügyfélszolgálaton.
  • Az online ügyfélszolgálatunkon az Előfizetéseim menüben az XYZ almenüben, de szívesen megnézem Neked itt a rendszerben is. Melyik hívószámról van szó? [Adj pontos választ, és utána ajánld fel.]
  • Köszönöm, megnézem magamnak, mert még másik előfizetésnél is meg kell néznem.
  • Rendben, szólj, ha nem látnád. [Fogadd el, ha az ügyfél az egyik lehetőséget szeretné. Azért van többféle.]
  • Nem találom. A Díjcsomag részletes adatai között csak ezt és azt találom.
  • Az Előfizetéseim menüpontban vagy? Látod az XYZ almenüt jobbra lent? A XQY menüpont alatt keresd. [Adj pontosabb információt, vizuális segítséget.]
  • Á, megvan, köszönöm.

Röviden tehát, ügyfélszolgálatosoknak:

Ne hagyd ki az előzetes ismeretet, ha arra épül egy információ.

Egyeztesd ismereteidet az ügyféllel (ugyanazt a felületet látjuk?).

Ne közölj evidenciákat.

Valld be, ha nem tudod. Vannak erre igazán asszertív panelek.

Vezetőknek:

Iktassatok be egy logikuskommunikáció-tréninget, és figyelj arra, hogy az alkalmazottak ne válhassanak zombivá. Ugyanis az a te üzletedet rontja.

A legjobb csapatépítő a feladat

Méltóságot az introvertáltaknak és az antialkoholistáknak

 

A csapatépítő tréning lényege az egyének „csapatjátékossá való átképzése”, ami a mindennapi gyakorlatoktól eltérő, szokatlan, újszerű feladatok segítségével, egy szakképzett tréner vezetésével történik.

A piacon számtalan csapatépítő tréninget találunk. Nehezíti a választást, hogy mind azt hirdeti magáról: sablonmentes és rendhagyó. Beleolvasva a kínálatba, szinte az összes ugyanazt a felfogást képviseli: az egyént a csapat részévé tenni a komfortzónán túli feladatokkal annak érdekében, hogy a munkahelyi kollektíva eredményesen/még eredményesebben tudjon dolgozni.

 A tréningen a résztvevőknek különböző gyakorlatokat kell megoldaniuk, mesterségesen létrehozott stresszhelyzetekben. A nehézséget legtöbb esetben az egyének komfortzónájának átlépése jelenti.

A csapatépítők indoor vagy outdoor típusúak, azaz beltéren (jellemzően a vállalat épületében) zajlanak, de kültéren is lehet űzni ezeket. Utóbbinak a sajátos jellemzője, hogy a csapat napokra elvonul egy wellness szállodába vagy egy erdei kunyhóba. Itt a tagok különféle feladatokat oldanak meg a nyomozós játéktól a raftingon át a sörpongig. A csapatépítők rossz híréhez hozzátartozik az esti lerészegedés is, amely természetesen jobb helyeken lehet opcionális.

A közös berúgás nyilván bír a kötelékeket erősítő, szolidaritást növelő szereppel, de egyben számos veszély forrása is. Sokan nem tudják elkerülni a kínos helyzeteket, nem beszélve egy-egy, a mámoros éjszaka miatt széthulló párkapcsolatról.

team-spirit-2447163_1280.jpg

Forrás: Pixabay

Bár én a negatívumokat emelem ki, természetesen számos olyan ember van, aki alig várja a céges bulikat, csapatépítőket. Azonban ők sem feltétlenül azért, hogy tudatosan reflektálhassanak a kollégáikkal való viszonyukra, alaposabban megismerhessék önnön korlátaikat és munkaköri komfortzónájuk határait. Hanem mert már buliznának egy jót. Amivel nincs baj, de ez magánjellegű igény.

Véleményem szerint a hagyományos értelemben vett csapatépítők nem a munkahelyi kollektíva épülésére szolgálnak. Sokkal inkább a munkatársak alaposabb megismerésére, a közös szórakozásra jók. Márpedig az ilyen eseményeknek spontán, a dolgozók érdeklődésének és szimpátiájának alapján kellene formálódniuk. Az ember önszántából akkor ül le activityzni a kollégáival, ha már beszélgetett velük a kávéfőző szerelése közben, vagy éppen éltek már át egy kellemetlen munkaügyi SOS helyzetet, aminek a sikeres megoldása után de jó is volt egymás tenyerébe csapni.

Amikor szervezett módon, kívülről-felülről szerveződik a csapatépítő, akkor a megrendelők és a trénerek gyakran figyelmen kívül hagynak egy fontos tényt.

Azt, hogy a csapatot igazán a feladat kovácsolja kooperáló csoporttá.

Ne felejtsük el: a munkavállaló legfőképpen ember. Az ember legfőképpen egy méltósággal rendelkező lény, akinek éppen elég stressz, bizonytalanság bekerülni egy új kollektívába. Meg akar felelni, ezért nem fog egyből nemet mondani arra sem, amit a háta közepére sem kíván. Pedig egy felnőttnek már megvan a kialakult értékrendszere, a kedvenc tevékenységei, a szokásai.

Az egyént nem kell átképezni csapatjátékossá. Nincs vagy-vagy. Illetve van, de annyiban, hogy van az egyén, a magánszemély, meg van a dolgozó, aki arra a 8-10-12 órára együttműködik a kollégáival. De akkor sem minden percben, hanem a feladattól függően.

Az ember, ha egyéni felelősséggel járó feladata van, azt egyénileg kell elvégeznie, ha pedig egy kollektívával kell együttműködnie, akkor azokat a technikákat kell elsajátítania, amelyek segítségével képes a kollektíva többféle munkastílusával korrekt, asszertív, hatékony módon együttműködni, a konfliktusokat lehető legtöbb esetben win-win helyzetté alakítani, a feladatokat a munkavállalói személyiséghez, kompetenciákhoz mérten kiosztani.

Azonban ezt nem a magánemberi szerepében kell gyakorolnia. Az, hogy megtanulom átadni a kötelet, evezőt, iránytűt vagy akármit Kis Pistának, nem tanít meg engem arra, hogy igazságosan és szemtől szemben ítéljem meg, ha a munkája nem megfelelő.

Egyébként pedig… Mi köze a magán-komfortzónámnak a munkahelyi kompetenciáimhoz? A tériszonyom legyőzése (egy alkalom esetében: inkább elfojtása) valóban segít abban, hogy hétfőn majd magabiztosabban haladjak a tárgyaló felé a szőnyeggel bevont lépcsőkön? Ha megkedvelem a kollégámat, akkor tényleg hatékonyabban dolgozunk majd együtt?

Nem csapatépítő továbbá az, ha

  • a vezetők nem vesznek részt benne
  • a vezetők részt vesznek ugyan, de míg a csapattagok idióta színű csapatpólókban virítanak, a vezetőkön elegáns ing van
  • valakinek vagy valakiknek jóval nagyobbat kell ugraniuk a komfortzónájuk határán túlra, mint másoknak
  • ha egy pillanatra is elfelejtődik, hogy az egyén méltósága mindenek felett áll
  • a kötelező elemek önmagukért vannak, nem szolgálnak jól belátható fejlődési célokat

Tapasztalatom szerint azzal tudunk igazán hatékonyan, fölösleges időveszteség nélkül együttműködni, akit alig ismerünk. Minden személyes faktor elvonja a figyelmet a feladatról. Elkezdjük bevonni a személyes ismereteinket az illető megítélésébe, a vele való kommunikációba.

Ez nagyon vaskalaposan hangzik, igaz? Pedig csak bele kell gondolni, milyen jó érzés is, amikor valakik akár spontán elkezdenek tenni valamit egy jó ügyért. Amikor egy hideg reggelen bebikázzuk a szomszéd kocsiját, majd, mert jó fejek vagyunk, megtesszük ezt egy ismeretlennel is. Vagy amikor a munkahelyen összefogunk azért, akinek most épp nagyon sok a teendője. Vagy a kollégák, akik túlórát vállaltak a leukémiás gyermekét ápoló apa helyett, hogy az ne veszítse el a munkáját.

Ezért hiszek abban, hogy a csapat a jóindulat és a feladat megoldására törekvés erejétől épül. Ennek jegyében hiszek a humanisztikus csapatépítésben, amelyen nem feszeng az, aki nem iszik vagy nem ihat, aki este tízkor szeretne már ágyban lenni (és lehetőleg nem részegen a titkárnővel), meg az is, aki introvertált. A legjobb, ha ezt maga a közös feladat éri el - a többit pedig bízzuk a felnőttekre.

Hogy vagy?

Egy kérdés, amit nem lehet elégszer feltenni

A YouTube útjai kifürkészhetetlenek: így keveredtem el Pataki Zita vlogjához is, amelyben a néző végigkísérheti a műsorvezető és férje utolsó próbálkozását, hogy gyermekük legyen. Bizonyos okokból ez természetes úton nem történhet meg, ezért Pataki Zita sokadjára, utoljára vállalja a lombikkezelést. Azért pedig, hogy más meddő párokat információval és motivációval segítsenek, mindezt le is videózták.

A vlog zavarba ejtő közelségből mutatja be ennek a folyamatnak az orvosi és a lelki részét, azonban azt hiszem, a legfőbb tanulsága és értéke az, ahogyan a házastársak egymással kommunikálnak. Tanítani kellene azt az egyszerű, őszinte, pozitív és korrekt módot, ahogyan egy ilyen próbatételen át egymás szövetségesei maradnak.

Hány olyan ember van (és éppen mert emberek vagyunk, nem is ítélem el őket), aki egy kisebb nehézség miatt is előbb a másikba mar bele, és csak utána teszi helyre a saját érzéseit - már ha egyáltalán megteszi ezt. Ezekből a nyilván megvágott, megszerkesztett, mégis valódi (és igaz: József Attila-i értelemben) jelenetekből a legfontosabb tanulság, hogy kérdezni kell a másikat. Ha valaki fontos nekünk, akkor kérdezzük meg: ő hogy van, mit érez egy adott eseménnyel kapcsolatban, mi a véleménye, stb. Nem feltétlenül önző az, aki nem teszi fel ezeket a kérdéseket: az értő figyelmet gyakorolni kell. Sokkal könnyebben jön a szánkra az, hogy mi hogyan érezzük magunkat. Hamarabb kezdünk mesélni magunkról a Hogy vagy? kérdés hallatán, mint visszakérdezni, hogy Kösz, jól, és te? Sokszor feltételezzük, hogy tudjuk, mit gondol a másik, hiszen ismerjük. Még ha így is van, érdemes mégis megkérni, hogy ő is fejtse ki, mit érez. A kérdezés az emberi kapcsolatok építésének egyik legfontosabb eszköze.

camera-3990858_1280.jpg

Fotó: Pixabay

Azt hiszem, ennek ez értő figyelemnek az alapját pedig nem más, mint az érzelmi intelligencia és stabilitás adja. Nevezhetjük ezt rezilienciának is: akkor tudok korrekt módon állni a másikhoz, ha magammal rendben vagyok. Az utolsó részben Pataki Zita azt mondja: "Nagyon boldog voltam, meg még leszek is, csak ma vagyok szomorú." Mennyi erő lehet valakiben, aki így képes eltávolítani magától a fájdalmat!

Érdemes tehát annak is végignéznie ezt a sorozatot, aki nem érintett a gyermekvállalás vagy a gyermekért küzdés témájában: a szorosan vett témájánál jóval többet tanít. 

A jelöltnek válaszolni nem karitatív tett!

Különvélemény egy félresiklott nyílt napról

Előrebocsátom: mivel egy HR-szolgáltató cégcsoportnak írok szövegeket, kivételes alkalom, hogy munkáról, HR-es kérdésekről írok a saját blogomban. Ez a felület továbbra is megmarad az egyéb témájú szövegírás, a nyelvoktatás és a kommunikáció "ügyeinek"; azaz mindennek, amiről beszéljünk mégis. Ugyanakkor annyira felháborított egy tegnapi eset, hogy muszáj megírnom róla a különvéleményemet.

No de mi is történt?

Egy multinacionális termelő vállalat nyílt napot szervezett, ahol a senior HR manager is tartott egy tájékoztatót, bemutatva a nyitott pozíciókat. Egy résztvevő kérdésére, miszerint minden jelentkezőnek válszolnak-e, így fogalmazott:

Mindenkinek igyekszünk válaszolni, de nem vagyunk karitatív intézmény, így például a történelem szakos bölcsészekkel nem fogunk foglalkozni.

Természetes, hogy egy termelő cégnek nem történészekre van szüksége: ezt minden olyan történész tudhatja, aki rendelkezik némi önismerettel.

Csakhogy.

Egyrészt teljesen fölösleges intellektuális öngól elővenni a munkaerőpiac mostohagyerekeit, a bölcsészeket, mert valószínűleg igen kevesen jelentkeznek a céghez ebből a táborból, és ha mégis, akkor egy intelligens HR-es egyszerűen félreteszi a CV-t, és kész. Nem fitogtatja a saját jelentőségét, ideiglenesen magas polcra került egóját azzal, hogy "lám, ez a hülye azt hiszi, hogy dolgozhat a mi szentélyünkben".

Másrészt ilyen alapon kiemelhette volna, hogy mentőst, cipészt, de még csak húszéves tapasztalattal bíró szívsebészt sem keresnek.

A bicskanyitogatás-mentes válasz tehát:

Mindenkinek igyekszünk válaszolni, bár azt kérjük, hogy releváns végzettséggel vagy tapasztalattal jelentkezzenek, hiszen mi egy termelő cég vagyunk.

Szívesen, fiúk.

Másrészt azt hiszem, világosan kiderült, hogy igenis szükség volna ott egy-egy bölcsészre (én inkább azt mondanám, az embert is figyelembe véve gondolkodó személyre). Felsorolom az indokaimat:

  • egy nyílt napon egy rossz akusztikájú teremben nem alkalmazni hangosítást: arra vall, hogy a szervezők nem tudnak nézőpontot váltani
  • PPT-n nem írunk 8-as betűmérettel: egy jó humán szakember ezt megsúghatja, hiszen általában kitűnő prezentációs tudással is bír
  • a XXI. században, ha valamilyen folyamatot meg akarunk ismertetni valakikkel, akkor gamifikálunk, élményszerűvé tesszük

Éppen ez az, ami miatt a fenti mondaton kiakadtam.

Önmagában az, hogy bölcsészek kíméljenek, nem túl szokatlan mondat egy HR-estől, és teljesen érthető is - mint már fentebb kifejtettem. Engem nem zavar még az sem, ha valaki gúnyolódik ezzel az egyébként igen heterogén csoporttal: csak halványan utalnék arra, hogy az a bölcsész, aki nem válik digitális bölcsésszé, az valóban nem fog tudni versenyezni a többi munkavállalóval a jó pozíciókért.

Ellenben ha egy cégnél alapvető kommunikációs hibákat ejtenek, akkor érdemes alázatosabbnak lenni, a szó legnemesebb értelmében.

Különösen, ha ez is elhangzott:

Igazából hozzánk olyan nagyon sok jelentkezés fut be, hogy nem érezzük a munkaerőhiányt.

Méghozzá ez a kijelentés arra a megjegyzésre érkezett, hogy akármilyen diplomája is legyen valakinek, választ kell adni. Ez a pozitív jelöltélmény alapja. És erre a kommentárra elhangzik a fenti mondat. Ooooké.

Burkoltan tehát: annyira nagymenők vagyunk, hogy válogatunk, sőt nem is igazán várjuk a jelölteket.

Igen ám, de akkor miért szerveznek nyílt napot, és miért teszi hozzá a másik HR-es kolléga, hogy holnaptól be tudnának tölteni 150 pozíciót?

animal-black-and-white-boss-4260.jpg

Kép forrása: pexels.com

Leszögezem: az eset túlélhető, engem személyemben nem sértett, holnapra el is felejtem. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a HR-es is volt jelölt, jó esetben meg kellett küzdenie egy pozícióért; ő is izgult egy-egy interjú előtt. Sőt, semmi sem garantálja, hogy örökre ott fog dolgozni, ahol most. Azt is hozzátehetjük, hogy a HR-es fizetését azok a rétegek termelik ki, akik három műszakban szerelik össze a vackokat a zajos üzemcsarnokban. Ezzel nem kívánok populista lenni, és tudom, hogy ez az élet rendje. Sőt láttam már olyan operátort, aki imádta, amit csinál. No de mégis tiszteletre méltó az, aki reggel 6-ra képes bejárni dolgozni. Ez a megfontolás pedig alapot képezhet egy alázatosabb és hosszabb távú gondolkodásnak. Csak emberszámba kell venni azt is, aki alacsonyabb polcon van éppen. Hátha tanulhatunk tőle.