Mindig zavart, amikor valaki arról beszélt, nézzem a dolgok jó oldalát. Valahogy azt éreztem, hogy ez pont olyan, mint amikor egy elnyomott nép már annak is örül, ha a zsarnok alamizsnát oszt. Azaz nem tehetem meg, hogy jóindulatú vagyok az adott dologgal, mert az elveszi az erőmet a harchoz. 

Azaz ha egy munkahelyen a számomra fontos tényezők közül sok nem teljesül, akkor fölösleges azzal a technikával jó képet vágnom a dologhoz, hogy de azért lehetne rosszabb, vagy hogy mindenesetre vannak ott jó dolgok is.

Ha valahol szétráncigálják az idegrendszeremet kontextusváltással és a nap során elszórt meetingekkel... Ha valahol az a szokás, hogy a kollégák együtt ebédelnek, én viszont Rory Gilmore vagyok, ebédnél könyvvel a kezemben... Ha valahol standup meetingek vannak, holott én egyedül is tudom, mi a feladatom, és még meg is csinálom... Ha valahol céges bulik, csapatvacsorák vannak... Ja, leírtam egy átlagos multit. Nos, ott nekem nem számít, hogy de azért mégiscsak megjön időben a fizetés, vagy nem molesztálnak a kollégák. Mert nem is akarom megadni azt a kikönnyítést a cégnek, hogy jót gondoljak a szervezeti kultúrájáról. Ettől függetlenül a feladatomat maradéktalanul ellátom, de a lelkemnek egyetlen nanométere sem az övék.

Volt valami amerikai film a 90-es években, amiben azt mondta egy diák az új sulijáról: jó ide járni, legalább nem erőszakolnak meg a folyosón. Átkeretezés lvl végtelen. 

Tudom, van, akit az én megközelítésem teljesen lehúzna. Nyilván hasznos dolog nem egész álló nap búval szoros kapcsolatban létezni. Engem egyébként nem húz le, ha tisztázom: valami szr. Sőt, inkább abból merítek erőt, hogy ezt kimondtam, mert akkor máris tudok határidőt rendelni hozzá, vagy tisztázni magamban, hogy mi is a célom azzal, hogy maradok. Kellenek nagyon a végszavak, mondja Grecsó. 

Ennek mentén nagyon nem voltam jóban az átkeretezésekkel. Hamis önmegdumálásnak tartottam, és sosem sikerült rávennem magam, hogy a jobb oldaláról nézzem a nyilvánvalóan szrt. Mégis, két technika csak-csak betalált. Mert ezek nem azt akarják elhitetni velem, hogy a szr mégsem olyan nagyon szr. Hanem hogy a hasznomra is lehet akár. 

Az egyiket egy irodalomterápiás csoportban kaptam. Az volt a feladat, hogy keressünk olyan mondatot, ami nagyon beakadt. Amit valaki mondott nekünk, mi pedig nem tudunk szabadulni tőle. Nekem ez az, hogy nem fejezem be, amit elkezdtem. Van benne igazság, de azt is hiszem, hogy egyben az a szupererőm: képes vagyok letenni valamit, amit nem vagyok képes tovább hordozni (ez meg Fodor Ákos). Ettől függetlenül nagyon fáj ez a mondat, mert nem így ismertem magam. A gyakorlat ezután abból állt, hogy próbáljuk ki, milyen, ha ez a  mondat egy dal címe lenne. Vagy egy rólunk szóló mesefilmé. Meg is alkottam Beyoncé legújabb karizmatikus és elsöprő dalát I always give up címmel, és már belém is szállt az erő és a hit, hogy amit eddig feladtam, azt végülis jól tettem. De legalábbis nem csináltam bajt. Vagy majd egyszer talán újra felveszem a fonalat. De sem börtönbe, sem hajléktalan létbe, sem koporsóba, sem magányba nem taszított egyik feladás sem. 

A másikat Viktor Frankl könyvében olvastam. A Mégis mondj igent az életre a magamfajta nihilistának, akinek az élet önmagában nem érték (a sajátom sem), már a címével is provokatív, de adtam neki egy esélyt. Ha egy oldalért kellett elolvasnom, hát azért. Ugyanis arról beszél az ominózus egy oldalon, hogy az auschwitzi lágerben az éltette: egyszer majd tudományos előadást fog tartani az itt átéltekről, és ez arra ösztönözte, hogy alaposan és kívülállóként figyelje meg a körülötte zajló eseményeket. Szorongás ellen is hasznos technika a környezet és a testi érzetek minél alaposabb feltérképezése, hiszen visszahoz a jelenbe. Érdekes, hogy Frankl ezt továbbfejlesztette azzal, hogy egy jövőbeni víziót (tudományos előadás) támogatott meg egy jelenbe visszafókuszáló technikával. 

Fotó: Catalin M: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/no-fu-visszaverodes-portre-6558803/

Azóta ha a multi sok, dalokat gyártok a céges misszióból, vagy éppen új feloldást találok ki a szakmai mozaikszavaknak. Vagy éppen alaposan megfigyelem a körülöttem levőket és a tárgyakat, és elnarrálom magamban, hogy mi zajlik a meetingen. 

Jobb lesz ettől? Nem, egy introvertált szervezetfejlesztőnek nem tud jó lenni egy open office-ban ülni, és Jirában könyvelni, mikor ment ki mosdóba. De legalább az idő könnyebben telik addig, amíg újra mehetek a könyveimhez, a kertembe, no meg az enyéimhez. Akikkel nem kell az önmegdumálást alkalmaznom.