Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, elvált, gyermektelen, egyedülálló, albérletben lakó nő. Életem minden pontja bizonytalan, a boldogulásomért kizárólag én vagyok a felelős, és minden döntésemnek vállalnom kell a következményeit. 

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, egyedülálló, akinek a saját egzisztencia megteremtéséhez komoly kompromisszumot kellett vállalnia, melynek kimenetele kockázatos. Ebben korlátozott és sokszor korlátozó segítségem van. Értenem kell törvényekhez, műszaki szakszavakhoz, résen kell lennem, és nem bízhatom másra a döntést. 

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, aki maga viszi az autóját szervizbe, ahol úgyszintén résen kell lennem, és még ezelőtt magam kell észlelnem, ha az autó meghibásodni készül. Lehetőleg szakszerűen kell ecsetelnem a problémát, és ha azt mondják, miért nem a férjem hozta a kocsit, frappáns választ kell adnom. Nem mintha vele előrébb lennének.

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, és bár sokszor elcsüggedek ezek miatt, szabad és boldog vagyok, hogy vannak lehetőségeim. 

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, és tudom, meddig terjed a felelősségem egy társas helyzetben: jól, szépen, érthetően és igazul kell beszélnem, ami koránt sem sikerül mindig. De nem szorongok, és nem vádolom magam, ha más félreért, ellenem fordítja a szavaimat, vagy nem akar párbeszédet folytatni, mert tudom, hogy nem vállalhatok felelősséget mások reakcióiért. Azért sem lehet és kell tennem, hogy szeressenek: magamat szeretem, másokat tudok, de ha más nincs így velem, akkor megköszönöm, amíg jelen volt az életemben, és búcsút intek. 

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, és imádok nemet mondani. Félreértés ne essék: arra, amire a szívem azt diktálja, csak a félelmeim súgnának mást. 

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, sokkal több gyakorlati dologhoz értek, mint az átlag nő (ha van ilyen egyáltalán), de hosszú a hajam, és szeretném, ha még lehetne egy visszafogottan földre omló fehér ruhám. 

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, aki a legeslegjobban egy otthonra és egy nagybetűs Társra vágyik az életben. 

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, aki egy csodás embertől vált el, és napjában kétszer megkapja a kérdést, hogy miért. És csakis azért nem faggatóznak tovább az emberek, mert érzik: magam előtt is képes vagyok felvállalni a döntésemet.

Evelin vagyok, mindjárt 40 éves, szabad és remélhetőleg önazonos. Magamnak hoztam virágot, véletlenül pont nőnapra, de minden nap nőnap, amit csodálatos férfiakkal tölthet az ember - miként én minden napon férfinapot szeretnék adni annak, aki arra érdemes. Mit értek ezalatt? Hogy számomra a férfi-nő kapcsolódás a legfontosabb az életben. Kapcsolódás alatt pedig bármit értek, ami több annál, hogy lementél-e tejért. Egymás építését, támogatását, felemelését. Bukdácsolva, sok-sok hibával együtt. És a legjobban annak örülök, ha a Férfi egyetlen fillért nem költ nőnapon halott virágra, hanem például rajzol egyet. Lehet bénuska virág is, nekem az lesz a legszebb. Vagy csak egy szót szól. És még jobb, ha a sok nehézség, kihívás, bosszankodás ellenére minden napban van egy apró összenézés, egymás tenyerébe csapás, mert megcsináltuk, közös nevetés azon, milyen buták is vagyunk, bármi, ami építi a kapcsolatot. 

Fotó: Jill Wellington: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/napos-divat-no-mezo-413707/

A magam részéről ez az összenézés, valamint a voks letétele a fő várakozásom. Letenni egymás mellett a voksot a másik méltóságának szól - talán a magunkénak is -, és számomra elképzelhetetlen az élet emberi méltóság nélkül.

Ehhez olyan közeg kell, ahol hasonló a törekvés. És megtanultam, hogy nem mindenki erre vágyik, és ez teljesen rendben van. Jobb egyedül, mint felemásan kapcsolódva. A felemás kapcsolódások ugyanis kényelmetlenek. Sőt, ha nem lehet őszinte a kommunikáció, ha a felek nem nyitottak a másik gondolataira, ha egymás ellen fordítják a legőszintébb pillanatokban elhangzott, akár fésületlen szavakat, az a kapcsolat mérgező. Kemény dolog elengedni egy ilyet, hát még egy "csak" nem eleget adót. Mindenkinek saját döntése, hogy megteszi-e. Önazonos az a döntés is, hogy nem, vagy még nem. Néha nem vagyunk még készen egy lépésre, vagy nincs hozzá elég erőforrásunk. Viszont létezik egy nagy varázslat: ha hittel képviseled magadat, akkor köréd gyűlnek azok, akik azért vannak, hogy erőt adjanak - miközben te is fogsz adni nekik erőt. 

Evelin vagyok, mindjárt 40, és csodálatos támaszokkal vagyok körülvéve. 

Hitem szerint a döntéshez komoly erőforrások kellenek, de egyben az is erőt ad. Letenni a voksot valami mellett: az önbecsülés fontos építőköve. Amely pedig az önazonosságból vagy annak igényéből fakad. 

Önazonosnak tartani magam tehát nem jelenti azt, hogy mindent úgy tennék, amiben hiszek. Ha megnézem az életkerekemet (végy egy kört, szabdald cikkelyekre, és tedd bele az életed színtereit, mint munka, család, hobbi, egészség, szerelem, sport, stb.), mindegyikben van olyan pont, amelyben jelenleg nem tudom a legönazonosabb utat választani. Mert vannak kötelezettségeim magam és mások felé. De szembenézek (már) azzal, hogy mennyi erőm van, és mely voksokat tudom most letenni anélkül, hogy nagy bajt csinálnék. A többi voks pedig remélhetőleg majd megérkezik. 

Evelin vagyok, mindjárt 40, egyedül és nem egyedül, mindennek ellenére a végső mérleg szerint boldog és szabad.