Néhány hónapja kiakadtam egy HR-es hozzáállásán, és jól megírtam az esetet. Akkor azt gondoltam (szakmai és etikai okokból), nem írok többet ebben a tárgykörben, de ma kaptam egy továbbított levelet egy ismerőstől, és annak kapcsán elindult a lavina.

Az ismerős egy magasan képzett, nyelveket beszélő szakember, aki 98%-ban megfelelt egy álláshirdetésnek. Be is hívták interjúra, majd kapott egy csodás elutasító levelet. Tudjátok, azt a szokásos Sajnáljuk, de a kiválasztási folyamat során [erről nekem mindig a mosdó jut eszembe] nem Önre esett a választás, de persze sok sikert. Az élelmesebb HR-es még azt is odaírja, hogy máskor is böngészd az ajánlatainkat. [Persze, mert nyilván fél év múlva is csak ábrándozni fogok, hogy nálatok dolgozom majd, az addig a pénzemből kitelő száraz zsömle egész finom.]

Nos, ez a továbbított levél arra indított engem, hogy megkérdezzek HR-eseket, ők vajon írnak-e valami egyedit, valami indoklást, valami személyes tanácsot annak a jelöltnek, aki azért nem a totálisan fogalmatlan kategória, hanem majdnem alkalmas lett volna a pozícióra.

Vagy aki alkalmas lett volna, de egy barátot kellett beültetni a székbe, vagy alkalmas lett volna, de piros a haja, fura a családneve, túl értelmes - még ellopja a munkámat. [Akinek inge, vegye már magára, az ég szerelmére!]

A nem reprezentatív felmérésem eredménye az lett, hogy a megkérdezettek jelentős része küld/mond valami indoklást, szól néhány jó szót a jelölthöz - ami egyébként azért sem árt, hogy az később is jó szájízzel vegye fel a telefont, ha éppen új ajánlattal találnák meg. Dicséretes, elismerésre méltó ez: ha az életben is a HR-esek 80%-a válaszol akár csak némileg személyre szabottan, az már nagyszerű. [Csak miért nem velük találkozni úton-útfélen?]

Volt olyan is, aki azzal érvelt: napi 500 jelentkezést kezel, ezért nincs ideje egyenként írogatni: a szoftverrel kiküldet 450 sajnáljukde típusú sablonlevelet, és burkoltan azt is éreztette, hogy nincsenek ők annyira rászorulva ezekre a jelöltekre.

Nekem, akinek sok kollégája napi 500 hallgató esszéjével kezd valamit, és egészen színvonalasan, furcsa ez a hozzáállás. Mert minden egyes elutasítással egy kis kudarcot okozunk a jelöltnek, aki persze (ha van egészséges önismerete) tudja hova tenni az ilyesmit. A "sebaj, nem is annyira akartam ide jelentkezni"-től a "most mit kezdek az életemmel, ez lett volna A Munka"-ig terjedő skálán valahova becélozza az esetet, és ha nem szenved mély depresszióban (ami úgysem túl jó ómen a munkaerőpiacon), akkor túllép a dolgon. No de abban a szériában, amikor valaki hetekig, hónapokig küldözgeti a képmását, személyes adatait és szaktudása részleteit mindenféle arctalan vállalatnak, minden egyes ilyen elutasítás egy dózis frusztráció.

Márpedig mivel mindenki álláskereső (volt, van, lesz - kivéve persze a sejkeket és Hiltonékat), az éppen nem álláskeresői, hanem döntéshozói, CV-lapozgatói, a hüvelykujját felfelé vagy lefelé fordítói pozícióban levő szerencsésnek [a továbbiakban pongyolán megnevezve HR-es] érdemes empatikusan végiggondolnia, hogy ő is lehet majd az. Álláskereső. És vajon jól kezelné az ezredik sablonlevelet, amiből nem derül ki, mi volt kevés benne?

Pedig sokkal könnyebb feldolgozni az elutasítást akkor, ha tudjuk, mi hibádzott, miben kellene fejlődni, vagy éppen miben volt jobb a másik. Akkor is fájdalmas lesz, de legalább hamar racionalizálható.

Ezért aztán arra biztatok mindenkit, aki sajnáljukde-írói pozícióban van, hogy fél mondatban szője bele a levélbe, miben volt jobb a másik/gyengébb az adott jelölt, vagy éppen legyen őszinte, és vallja be, hogy 500 ember közül képtelenség volt mindenkit alaposan átnézni. Nem kötelező megfogadni, csak az a karma bizony tud működni.