A DARE Communication FB-oldalán találkoztam ma Kánai András cikkével, melynek címe A home office zsarnoksága. A DARE csapata azzal osztotta meg az írást, hogy ha egy cikket olvasok ma, az ez legyen. Nos, ha egy cikket írok ma, sőt, ebben az évben, annak ennek kell lennie. Pedig már töbször is írtam a HO-ról, de sosem lehet eleget.
Kánai kifejti, hogy a márciusban ránk szakadt home office (ami, ahogy ő is utal rá, nem is rendes HO, pusztán szobafogságban történő munkavégzés) lassan megmutatja a negatív arcát.
Leszögezem, ez az írás a HO-ban végezhető munkákról szól, tehát természetesen nem vonatkozik operátorokra, kőművesekre és sebészekre. Minden tiszteletem az övék, hogy a járvány alatt is állták a sarat, és ők is megérdemelnének jó néhány cikket, de ez most kifejezetten az irodáról szól.
Nézzük Kánai "vádpontjait"!
Az állandó home office megöli a work-life balance ígéretét. Azzal, hogy a munkahely az állandóságot jelentő, békés, pihenésre alkalmas otthonba költözött, még nehezebb az egymásba mosódó munka és magánélet határait élesen elválasztani.
Van, akinél igen, míg másnál nincs így. Ez függ az otthon méretétől és kialakításától, függ attól, ki lakik még a dolgozóval közös háztartásban, hogy a lakótársak hogyan tekintenek a dolgozó munkaidejére (otthon vagy, ráérsz, vagy éppen ők is koncentrálnak), hogy milyenek a szomszédok és az egyéb külső körülmények. Ezeket mind-mind fel kellene mérni, és a tényezőket figyelembe véve dönteni, hogy az adott munkatárs esetében mi a jobb. A work-life balance azért is érdekes fogalom, mert az ember nem kettő: magánember és munkás, hanem egy. Jó esetben a work is life, és nem valami, amiből 16 óra 01 perckor sürgősen kimenekülünk, hanem olyan dolog, amiről ha éppen este 8-kor jut eszünkbe egy ötlet, akkor van erőnk és kedvünk leülni kidolgozni. Máskor pedig még tízkor sem jön az ihlet. (Persze, ezt azokra a munkakörökre értem, amelyekben meg lehet tenni, csak emlékezzünk: a kreatív szakmák a jövő szakmái, ha az aprómunkára jönnek a robotok!)
Csökken a lojalitás és a munkatársak közti kohézió: mivel nincsenek szem előtt a kollégák, felütheti a fejét a munkaadó részéről a gyanakvás (vajon tényleg, mindig dolgozik az emberem?), a munkavállalók részéről pedig a menekülőútvonalak lezárása miatti idegesség (a főnök mindig elér, hiszen tutira itthon vagyok).
A gyanakvás és a lojalitás problémái nem a HO miatt vannak, hanem azért, mert az ilyen főnök nem tud hatékonyan beszámoltatni, a beosztott pedig az irodában sem motivált, legfeljebb ott nagyon komoly ábrázattal mered a képernyőre, ha a főnöke nézi -a képernyőre, amin a nlcafe van megnyitva. A jó HO-kultúrában lehet valakinek egy órácskára lenémítva a telefonja, mert éppen flow-ban van. (Megint nem a sürgősségi agysebészekre gondolok!)
Photo by Daria Shevtsova from Pexels
A jó HO-kultúrában a beosztott valami olyan rendszerben (Asana, Trello, Excel) vezeti a teendőit és a haladását, amelybe a főnök anélkül bele tud nézni, hogy emiatt a beosztottat zargatni kellene. A jó HO-kultúrában van néhány agilis megbeszélés (ami nem tart 5 órát, és nem is kell végighallgatni az operatív részleteket), amelyeken a beosztott riportál a főnöknek, és kész.
Hosszú távon hiányoznak az irodai élet apró rituáléi: a nemrég látott sorozatok kibeszélései az ásványvizes tartály mellett, a konyhai pletykák, a cigiszünet vagy az ebéd utáni kávézás, netán egy kilépés a sarki kisboltba, büfébe, kávézóba.
Megint nem mindenkinek. András, ajánlom az Introvertált mindennapok FB-csoportot, ahol az introvertáltak naponta bosszankodnak-szoronganak azon, hogy már megint egy nap, amikor csevegni kell a kollégákkal. Azaz ezek a posztolók minden munkanapon utálnak dolgozni! Van, akinek erre semmi igénye, és egyébként mekkora kincs is az a dolgozó, aki ilyesmivel nem vesztegeti az idejét!
A munkaidő a fentiek miatt hosszabbodik, legalábbis a percepciója mindenképp – erről már egyre többen számolnak be külföldön és itthon egyaránt.
Csak azért, mert hirtelen kellett váltani, és az illetőnek nincsenek meg a módszerei az otthoni koncentrálásra, esetleg az otthoni nyomtató lassabb, vagy a gyerek nyit be percenként. De a munkaidő azért is hosszabbodhatott meg egyeseknél, mert a válsághelyzetben sokan kényszerültek bizonyítani a fontosságukat az elbocsátástól való félelmükben, esetleg a fent említett főnök kéri számon rajtuk még az évekkel ezelőtti elmaradást (akár szintén azért, mert őt is szorítja a felsővezetés és az eredmény kényszere). Sok oka lehet tehát a HO-s munkaidő növekedésének, de aki jól csinálja, az jelentős mértékben tudja csökkenteni az adott munkára fordított órák számát.
Az olyan fogalmak, mint például a csapatépítés, elerőtlenednek, majd értelmüket vesztik.
Hála az égnek. Hogy miért, arról itt írtam. Itt csak annyit, hogy én különválasztanám a személyes szimpátiát és lojalitást, valamint a szakmai lojalitást. Ha személyesen semmi kedvem beszélgetni a kollégámmal, attól még, ha én felnőtt ember vagyok, akkor tudok elsőként szaladni, hogy segítsek neki, ha elborítja a munka. Csendben teszem hozzá, eddigi tizensok éves, kollektívákkal töltött munkatapasztalatom alatt azt láttam, hogy aki erős a közös tekézésekben, az menekül elsőként, ha beüt egy nagy feladat.
Azért nem tartom szerencsésnek az ilyen cikkeket, mert egyoldalúak. Kánai András nagyon fontos dolgot mond ki, amikor leírja, hogy a kényszerített HO káros. De ha én átlagos dolgozó lennék, és élvezném a HO-t, ahol hatékonyan tudok dolgozni, most félnék, hátha a főnököm ennek a cikknek a hatására rendel vissza az irodába. Arra biztatom a vezetőket, hogy ismerjék meg jobban a beosztottjaikat és a lehetőségeiket, és közösen, a beosztottat felnőttnek tekintve, az önszabályozó munkavégzésében bízva hozzanak döntéseket a munkavégzés helyéről - és megannyi más dologról.