Life, business, női siker coach, asztro, ezo, angyal coach. Csak néhány a coachok "hivatalos" és marketinges célokból kieszelt specializációi közül. Amivel, már az utóbbival nincs semmi gond. Bennünk, mai európai emberekben az a közös, hogy mindannyian egyediek akarunk lenni. Nincs ez másképp a coachokkal is.
Ellentétben a könyveléssel, joggal, növénytermesztéssel, az emberi lelket orvosolni szándékozó ágazatoknak nincs kőbe vésett szabályrendszerük. Nem úgy működnek, hogy a kliens bejön X panasszal, és arra a jogszabályok közül a 78. B. vonatkozik, ilyen és ilyen körülmények közé pedig ezt és ezt a növényt kell tenni.
A lélek útjai kifürkészhetetlenek, és a coaching (aminek az alapjairól, módszereiről hamarosan külön cikk lesz) célja, hogy az adott kliens lelkének útjait kifürkészve rá szabott, egyedi megoldást adjon. Ráadásul nem tanácsadás formájában, hanem kérdezve: az illetőt a háttérből segítve a megoldás felé vezető úton. Amely megint csak sokféle lehet.
Ebből ered az, hogy a coaching egy egyszeri és megismételhetetlen folyamat, és mivel a coach legfontosabb eszköze a személyisége, a módszerek tekintetében sincs sok megkötés. (Nyilván van nemzetközi szövetség etikai kódexszel, vannak alapkompetenciák, amelyekkel egy [jó?] coachnak rendelkeznie kell.)
Számomra ez azt jelenti, hogy olyan szakmáról van szó, ahol az önmérséklet kulcsfontosságú. Ezért is ütközöm meg mindig, amikor viccből kipróbálok egy, a fenti lista végén találhatókhoz hasonlatos szót a coach mellé, és naná, hogy a Google kidobja: létezik. Nem vitatom el: aki erre fogékony, annak ez fog segíteni. Csak honnan tudjuk, ki a kuruzsló, és ki a tehetséges, karizmatikus segítő?
Erre lenne jó, véleményem szerint, ha a coach megjelölés használata végzettséghez lenne kötve. Én sem nevezhetem magamat kertésznek, pedig csodásan levágom neked a füvet, és talán még a rózsát is szakszerűen metszem meg. Tudom, ennek ellentmond a coaching szabadsága és az a tény, hogy képzésből is rengeteg van a piacon. (Egy viszont ezekben is közös: bitangul drágák.)
Forrás: Pexels.com, Adrian Dorobantu
Nem állítom tehát, hogy könnyű lenne rendet tenni a piacon, és azt sem állítom, hogy feltétlenül jó mindenki, akinek papírja van, és nem jó senki, akinek nincs. (Ismerek például olyan illetőt, aki ösztönösen coacholja a környezetét, és szuper eredményeket ér el így, informálisan is.)
Egyet viszont tudok: ha már egyszer a coachok gyakran ütköznek bele abba az előítéletbe, hogy a coaching csak valami hókuszpókusz; egy szeánsz, ahol füstölők mellett Coelho-idézetek hangzanak el, és a coachee kutya kötelessége ettől fogva hurráoptimistán szemlélni a világot, akkor valamit tenni kell.
Hogy ez azt jelenti-e, hogy a hazai coaching fellegvárát kell nagyobb szakmai tekintéllyel felruházni, arról a következő bejegyzésben szólok.
A cikk az NTP-NFTÖ-19 pályázat támogatási időszaka alatt készült.