Rossz kedvvel ébredtem, az előző napi konfliktus még kavargott a fejemben. Egészen megbénított a felismerés, hogy nem csak egy rossz álom volt. Úgy éreztem, ez a nap az ördögé, de nem akartam máris feladni. Fogtam magam, készítettem egy listát, amelynek a tetejére csupa megoldandó, de könnyű feladatot írtam, majd az egyre nehezebbeket. Majd nekiálltam agyatlanul darálni, ahogyan én hívom. És ahogy egyre több pipa jelent meg a papíron, úgy vált egyre távolibbá a tegnapi rossz érzés, és úgy vált egyre biztosabbá, hogy megleszek ma is. A pszichológia azt mondja, ilyenkor (először látszólag, aztán csakugyan) visszaszerezzük a kontrollt az életünk felett, és ettől leszünk jobban. 

Az egyik leglassabb futó vagyok a világon. A lábammal évek óta van valami, ami meggátol a gyorsulásban, és az első pár kilométeren írd és mondd: szenvedek minden lépésért. Mégis futok. Azért, mert kell, és azért, mert elmúlik. Egyszerűen csak eltelnek a kilométerek. Ha lassan, hát úgy, de a végére egy picivel mindig több leszek annál, mint aki elindult. Szóval ha valaki megkérdezi, miért futok, az első válaszom: mert szoktam. A magasztosabb célokat könnyebb megkérdőjelezni vagy szem elől téveszteni, de ha szoktam, akkor nincs kérdés, ma is megyek. Ha pedig megyek, akkor egyik lábamat teszem a másik után, és így szép lassan eltelik az idő.

Az idő mindig telik, és rengeteget szoktunk panaszkodni emiatt, de megvan ennek az előnye is. Proustot parafrazeálva az eltelt idő nyomában járva megérthetjük, hogy minden pillanatnyi. 

Photo by Pixabay: https://www.pexels.com/photo/clear-glass-with-red-sand-grainer-39396/

És mennyi minden múlik még el! A tavalyi szerelem idén már talán önmagunk balgaságán mosolygás. Egy csinos tincs jövőre ápolatlan frizura. Egy holtomiglan holnapra sohatöbbé. A gyermekkorban vágyott hivatásunkból hányunknak lett jelenkori munkája? Amit tegnap gondoltunk a közélet híreiről, vajon ma is áll még? A ma elérhető legtökéletesebb holnapra olcsó kényszermegoldássá silányulhat. És ahogy szégyenszemre kedvenc filmemben, a Notting Hillben (de talán ez is elmúlik, ha jobbakat látok) mondják: a mai újságba holnap már a halat csomagolják. 

Bár az eltelt idő létünk végességére irányítja a figyelmet, ne feledjük: az ellen úgysem küzdhetünk. Így válik az Elmúlik a legnagyobb vigasszá. Egyik tett a másik után, egyik láb a másik után, és már a holnapban is találjuk magunkat.