Azt mondod, beszélnünk kell, hát itt vagyok. Azt hiszed, a kalapács vagyok. A kő. A jeges víz. Mely szétrepeszti a meseszép, gondosan festett mázas edényt. A mázat, melyet annyian megcsodáltak már, és óvnak, féltenek, aggódva szemlélik minden repedését. Nem, én nem rombolni jöttem. Én Kintsugi vagyok. 

Kintsugi előtted áll, a szemedbe néz, és azt mondja, ne félj. Az én sorsom ragasztani. Ti egy örök kerek egész vagytok, ami csak még időtállóbbá vált, hogy a repedt cserépdarabokat immár a felhőtlen pillanatok aranya tartja össze.

Kintsugi. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Kintugi.jpg

Én azért létezem, hogy az egész létezzen. Ha ti nem volnátok többé, az én létem értelmezhetetlenné válna. Csak a hiányzó összetartó erő vagyok, nem önálló elem. Ne félj tehát. Tiéd minden ünnep, amikor a világ előveszi a szép edényt, és megtölti finom nedűkkel. Tiéd minden pillanat is, amikor keserű ital tölti meg az edényt, tudom. A kintsugi kitart. Hisz én csak a repedéseket töltöm ki, amikor épp lehetséges.