Vajon beszéljünk-e mégis? A blogom mottója egy Kahlil Gibran-idézetre utal.

"Nem tudja a hangom elérni füleidet, beszéljünk mégis, hogy ne érezzük magunkat olyan egyedül."

Régebben úgy fordítottam le a fenti idézetet, hogy muszáj beszélnünk. Muszáj megpróbálnunk. Hátha mégiscsak elérünk néhány szavunkkal a másikhoz, de legalábbis kimondtuk, és nem marad bent. Elvégre egy kommunikációs szakember mi mást hirdethetne, mint azt, hogy közölni kell, közölni muszáj, másokkal megosztani a gondolatainkat nagyszerű kapcsolódások táplálója, számos konfliktus megakadályozója, és egyáltalán: az ember társas lény, aki arra teremtetett, hogy másokkal beszéljen. 

Jó ideig szentül hittem, hogy éppen a közlésen múlik minden. Hogy van Egy vagy Több, akivel legfőképpen ez köt össze. Akivel kendőzetlenül, fésületlenül, a legbensőt is, és legfőképpen ez a fontos. Minden más várhat - persze, a józan ész keretein belül. 

De vajon miért is akartam közölni? Miért hittem azt, hogy bármi változna attól, hogy kimondjuk a gondolatainkat valaki másnak? Egyre több tapasztalatom utal arra, hogy legalábbis az érzéseinket, a gyakorlati élet ésszerű teendőin túlmutató dolgokat átadni csak arra jó, hogy zavarjunk vele másokat. Megszégyenítő, ha mi a belső világról beszélnénk, míg a másik a kézzel fogható entitásokra fókuszálva éli az életét. 

Ráadásul a tettek, tárgyak között élő ember boldogabbnak tűnik, hiszen nem hátráltatják belső képek, érzelmekről szóló belső monológok, és jóval kevésbé sérülékeny, hiszen nem magát adja ki, csak azt, hány centi az asztal lába, vagy hogy mikor jön a futár. 

A fizikai valóságról kommunikálni konfliktusmentes, vagy jóval egyszerűbb konfliktusokkal jár, rövidebb, egyszerűbb. Mantrázom, mantrázom. 

Van egy könyv, Crucial Conversations a címe, és azt taglalja, hogyan fejezhetjük ki a mondandónkat társas helyzetekben, különösen amikor nagy a tét, erős érzelmek vannak jelen, és eltérőek a vélemények. A könyv szerint a leggyakoribb hatástalan megoldás az erőszak és a csend. Azaz ha agresszívan állunk bele a konfliktusba, vagy ha a csendet választjuk. Ehelyett a javasolt megoldás lényegében az asszertív kommunikáció, szóval a könyv feltalálja a meleg vizet. Pedig lehet, hogy az a csend nem is annyira ördögtől való. A könyv szerint az vele a baj, hogy visszatart információt, és elmaszkolja a valódi érzelmeinket. De hiszen ez éppen a haszna! Segít elkerülni egy kapcsolódás túlterhelését. 

Lényegében a lelki társ illúziója foszlott szerte.

Fotó: Rene Terp: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/no-aggodo-szorongo-bontas-2513061/

Meg kellett tehát tanulnom, hogy nem oszthatunk meg mindent. Sőt egyre kevesebbet. Mert bár van fül, a hangom talán tényleg nem ér el oda, és minél inkább kiáltani kellene, annál kevésbé jön ki szó. Sem a fül, sem a száj nem hibás ebben. Talán ez törvény. Minél mélyebbről jönne a szó, annál többet dobálnak rajta az út során a kövek, s míg a fülhöz ér, talán teljesen elhalkul. Ordítani kellene talán?

Karinthy is ezt mondja.

"Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld."

Nem, nem, jobb a csend. Vajon mi értelme lenne felelgetni a visszhanggal? Beszéljünk mégis. Asztallábakról.