Hát ez nem igaz, miért kell ennek a meetingnek órákig tartania?! A főnök már eleve azzal indított, hogy elmesélte, mekkora dugó van a városban, most meg kirohangál vízért, hogy mindenkinek legyen mit innia. Kit érdekel a forgalom, úgysem egyhamar szabadulok innen! Na, és ezek a felületes ötletek! Egyiket sem támasztja alá számokkal. Hagyjanak, hadd menjek a dolgomra! Majd én megcsinálom azt a jelentést egyedül.

Most miért fészkelődik? Az óráját nézi. Öt perce kezdtük el. Nem tetszik ez nekem. Pedig nem terhelem meg annyi munkával, hogy ne érjen rá kicsit beszélgetni. Össze kell kovácsolni a csapatot, és én őszintén igyekszem gondoskodni róluk. Jól esik kicsit beszélni arról is, milyen őrültek száguldoznak az utakon. A számokat meg majd úgyis elküldöm e-mailben, most a nagy egész a lényeg. Hú, nem lesz sok neki, ha egyedül csinálja meg? Inkább beosztok mellé még valakit.

Ez a két belső monológ fiktív, de erős a gyanúm, hogy valami hasonlót elég sokszor futtatunk át a fejünkön. Pedig a két ember egy és ugyanazon helyzetben van, de mennyire máshogy élik meg azt...

Az igazság (ha van olyan) valahol a kettejük között lehet: a meeting se nem órák óta, se nem csupán öt perce tart. Az igazság (ha van olyan) egyúttal mindkettejüknél ott van: az első illető óráknak, a második pedig perceknek éli meg azt az időt, ami alatt a kollégák valami könnyed témáról beszélgetnek. Ugyanígy az első illető szerint fölösleges (sőt hátráltató) még valakit beszervezni erre a feladatra, míg a második szerint csapatban sokkal jobb megoldani valamit.

Mégis miért pörög ennyire más mozi a kettejük fejében? Mert eltérő a személyiségük, így teljesen máshogy értelmezik a szituációt és egymás reakcióit. Mondhatod, hogy ez evidens, de visszakérdezek: akkor miért van annyi félreértés a mindennapjainkban? Miért gondoljuk, hogy a másiknak úgy lesz jó, ha meeting helyett e-mailt ír/ha e-mail helyett meetinget tart? Miért tartjuk magától értetődőnek, hogy mindenkinek kell hozni egy pohár vizet, vagy éppen azt, hogy mindenki hozzon magának? Mondom: azért, mert minden embernek más mozi forog odabent.

A PCM® (Process Communication Model®, Magyarul Folyamat Kommunikációs Modell®) szerint egyenesen 720 fajta mozi létezik, azaz ennyiféle személyiségtípus rohangál a világban. Hogy szerinted néhányat (netán 719-et) be kellene zárni? Az azt jelenti, hogy stresszes vagy.

A kapcsolatom a PCM®-mel úgy kezdődött, hogy a DARE Communication FB-oldalán egy nyereményjátékon nyertem egy riportot és hozzá egy fenomenális coachingot.

A riport úgy néz ki, hogy ki kell tölteni egy online személyiségtesztet - szokványos kérdésekkel, meg néhány olyannal is, amin egyből elkezdtem járatni az agyamat, hogy ebből vajon mit lehet kihozni. A teszt eredményéből generálódik egy aprólékos, de könnyed stílusban írt, fokozatosan építkező, ezáltal hamar megérthető riport - esetemben pedig erre még egy rövid, de annál zseniálisabb coachingfolyamat épült.

DISC, 16 personalities, Profiles XT - én aztán tényleg minden személyiségtipológiát megcsináltam már, így nagy meglepetés nem ért. A PCM® igazi ereje számomra abban van, hogy nem áll meg valami ilyesmi üzenetnél: "ilyen vagy, tudj róla, és lehetőleg ne akard bezárni azt, aki nem ilyen". A PCM® konkrét kulcsokat ad a másokkal való kommunikációhoz például azáltal, hogy tipikus mondatokat rendel a személyiségekhez.

Étvágygerjesztőnek néhány alapvető információ a PCM® működéséről. E szerint a modell szerint érdemes úgy gondolni egy embernek a személyiségére, mint egy hatemeletes “társasházra”, ahol minden emeleten egy másik személyiségtípus lakik. Minden emberben van valamennyi mindegyik típusból, de más-más arányban: a "földszinten" van a komfortzónánk, az a személyiségkomponensünk, amit "zsigerből" húzunk elő (ilyenek vagyunk alapból), míg a tetőtérbe már elég munkás feljutni. Az sem mindegy, mennyire "lakjuk be" az egyes szinteket.

A személyiségtípusok az alábbiak:

A Gondolkodó szeretné, ha ezen a világon minden ember használná a józan paraszti eszét. Neki tényekkel kell jönni, ha jót akarsz. A fenti meetingen kifejti, hogy "Én úgy gondolom, a 10%-os csökkenést érdemes összevetni a tavalyi 9%-os adattal."

Az Elvhűnek elvei, véleménye, mély meggyőződése van. A meetingen azt mondaná (lehetőleg nem túl sok gondolkodás után): "Az a véleményem, hogy a 10%-os csökkenés katasztrofális."

A Harmonizáló emberek hirdetik a világbékét. Ők azt szeretnék, ha az emberek a szívükre hallgatnának. Tipikus mondatuk: "Én úgy érzem, ez a 10% ijesztő adat, de mondjátok el, ti mit szóltok ehhez."

Az Álmodozó kulcsa, hogy időt hagyjanak neki, támogassák. Ezen a meetingen talán azt mondaná: "Végig kell gondolnom, de mondjátok meg, mit tegyünk most a 10%-kal."

A Lázadó olyan, mint egy méhecske. Az életben keresi a jó dolgokat és az új impulzusokat, és a meetingen az lenne az első reakciója, hogy "Fúú, ez a 10% elég gáz!"

A Mozgató pedig egyből cselekedni akar: "10%? Oké, akkor ma délutánra rakjunk össze egy akciótervet, máris nyitom a doksit, amibe írhattok."

Photo by Andrea Piacquadio from Pexels

Milyen személyiségek is a fenti két monológ tulajdonosai? Az első ember zsigerből Gondolkodó/Mozgató módon működött, míg a második illető Harmonizáló/Lázadó, talán még Álmodozó módon állt neki. Ha a szóban forgó Gondolkodónak a "tetőtérben", azaz nem a zsigeri működésében van a Harmonizáló és a többi működésmód, akkor ő a fent leírt módon, vagy éppen úgyabbul fog kiakadni. A stressz mértéke függ attól is, hogy a korábbi meetingen mennyire elégíthette ki gondolkodói hajlamait, mennyire hagyták mozgatóként működni - vagy mennyire kellett (imádom ezt a metaforát) fellifteznie Harmonizáló-Lázadó-Álmodozó emberek közé.

A liftezésre ugyanis mindenki képes, de nem mindegy, mennyiszer kell, és az ember mennyi időt tölthet el a biztonságos bázisán, ahol töltődik. Akinek a földszintje a Gondolkodó lét, annak például egy megtervezett nyaralás lesz pihentető, a Lázadó viszont ettől kapna agybajt. Egy Álmodozó két órán át fog bámulni egyetlen festményt a múzeumban, a Harmonizáló meg nekiáll ismerkedni a helyiekkel. Az Elvhű megállapítja, hogy ezt a templomot már fel kellett volna újítani.

Természetesen a példák sarkosak, és azt is tudom, hogy egy riport és három óra coaching után nem váltam PCM®-szakértővé. De a saját működésem szakértőjévé már csaknem. Ugyanis éppen e coaching és a liftezős metafora végiggondolása segített megértenem, melyik az a hivatás, ami igazán nekem való. Tudniillik valami csoda folytán egy olyan tevékenység van, amely során boldogan liftezem és szállok ki bármelyik emeleten, sőt még tölt is ez a folyamat - a földszinten pedig hamar kipihenem magam. Ez a hivatás pedig a tréning-oktatás. Amiről még meetingelni sem teher.

Hálásan köszönöm a DARE Communication csapatának az értékes önismereti út lehetőségét!