A fejnehéz embert gyakran dicsérik racionális és körültekintő érveléséért. Higgadt marad, mérlegel, részrehajlatlan, nem sodorják el az érzelmei. A fejnehéz emberrel gyakran megtörténik, hogy már régen kész a döntése, de még ezerszer átgondolja, mert milyen dolog is hirtelen, ösztönből választani. A fejnehéz ember időnként nem is dönt, mert talál ezer érvet önmaga ellen. Hiszen minden mellett és ellen is lehet síkra szállni, nem igaz? A fejnehéz ember nem hisz az érzelmeinek, hiszen azok változékonyak, így nem lehetnek igazak. 

Így aztán a fejnehéz ember nem túl könnyen győzi meg magát, hogy valami neki rossz. Képes gázlángolni, csak éppen nem mást: saját magát. Elhiteti önmagával, hogy neki kötelessége... meg lehetne ennél sokkalta rosszabb is, és marad. Mérlegre teszi a tényeket, és ezzel invalidálja, jelentéktelenné teszi az érzéseit. 

Én is ilyen vagyok, mert hiszen így is kell, nem? Egy civilizált, művelt, értelmes ember az agyát használja. Csakugyan, de a szívét is, ha nem akar méltatlan helyzetekbe keveredni. Mert ha az önbecsülésünk veszélyben forog, azt a belső lelki iránytűnk mutatja. 

Mindenem megvan, szerencsés vagyok, mégis mit akarhatnék még? - kérdeztem magamtól szemrehányóan.

Csak annyit éreztem, hogy ez így mégsem jó. Nem kicsit ismeretlen, kicsit kényelmetlen, hanem azon gondolkodtam, hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe. Mindjárt negyven évesen, sok évnyi önismereti munkával, segítő szakemberként feszengek, elkeseredem, belül ordítok. 

De ilyet nem érezhetek. Nincs is objektív, minden kétséget kizáró bizonyítékom, hogy ez rossz.

Nincs a világban egy rosszométer, amelynek egy egyezményes értéke fölött egyértelműen jogunk van lezárni, kilépni, nemet mondani, jelezni. 

Ez annyira zavart, hogy naptárban kezdtem vezetni, hogy hogyan érzem magam tőle: feldobnak a szavai, vagy kedvetlen leszek tőlük? Egyszerűen három emojit használtam: egy szomorú, egy meh és egy vidám fejet, és minden nap bekarikáztam azt, ami a legjobban jellemezte az általa bennem keltett érzéseket. A meh tarolt. De legalább nem a szomorú, igaz? Ha nem szomorít el, akkor jó. Akkor csak én akarok sokat. Túl sokat.

Aztán volt, hogy el is facsarodott a szívem attól, amit mondott, mégsem álltam fel és hagytam ott. Sőt. Mivel tudom, hogy ő veranista, miközben az én hitem közelebb áll az otonizmushoz, az ő veranista szemszögét megérteni akarva, korrektnek lenni törekedve felkerestem egy veranista közösséget, hogy mondják meg: ebben a hitrendszerben ez normális? Hogyan kellene hozzáállnom a kérdéshez? A veranisták azt felelték, az adott viselkedés nem ebből a hitből jön, ez szimpla suttyóság. Validáltak, de jó!

(Ezeket az izmusokat a ChatGPT szülte nekem, és szemfülesek felfedezhetnek bennük némi újlatin beütést. Jelentésük az ég világon semmi.)

Az intellektualizáció (azaz a higgadt átgondolás) a legjobb énvédő mechanizmus, mert az összes többivel torzítjuk a valóságot. Olyanok vannak még, mint másokat hibáztatni a saját hülyeségünk miatt (projekció), vagy a tagadás (szőnyeg alá söprés), esetleg az elfojtás. 

Amint ezt megtanultam, megnyugodtam, hogy rendben vagyok, hiszen én megfelelek az elvárásoknak: racionálisan átgondolom a helyzetet. Vagyis várjunk! Hiszen én ezzel torzítom a valóságot! 

Helyesbítek tehát: az intellektualizáció nagyon hasznos, hiszen érdemes minden ügyet több oldalról is megvizsgálnunk a tisztánlátásért. De ez is képes torzan láttatni a valóságot, ha elfedi az érzéseinket.

Tudniillik pontosan annyira valóság a szorongató érzés a torkomban, mint az a néhány, látszólag semleges mondat, amelyek előidézték. Éppen annyira valid és igaz a meh miatt elégedetlennek lennem, mint akkor, ha a meh kiváltója felém se nézne. Hiszen miért csak az volna elegendő bizonyíték a lépéshez, ha objektíve, mások szemében is bánt az illető? Nekem nem elég a meh. Az én életem lenne egyre és egyre szürkébb, ha megelégednék ezzel.

Fotó: Joshua Abner: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/tajkep-termeszet-eg-napnyugta-3605015/

Nem azon múlik tehát az igazam, hogy mások lepecsételik-e, ahogyan nem azon múlik a szerethetőségem sem, hogy mások szeretnek-e. Önmagamnak tartozom annyival, hogy a magam érzéseit validnak és tettekre sürgetőnek tartsam. Aki szerint nem valid az érzésem, igényem, az pedig (eltekintve nyilván a nagyon egyértelmű torz képektől, melyeket az elménk generál) nem valid az életemben. Ha pedig mégis maradok, az nem az objektív tényekből következik, hanem mert én döntöttem így. Ha nem akarok mást. Jogom van ehhez is. 

Önmagunknak lenni magányos és felszabadító érzés egyszerre. Sok embert el lehet így veszíteni, csakhogy ha öngázlángolással éljük le az életünket, akkor egyet biztosan: magunkat. És az zűrösebb, mert 0-24-ben a nyakunkon marad a társasága. 

Én ebben hiszek. Szeretettel és hittel állítom: semmi baj, ha Te nem.