Karinthy A gyermek mostanában nyugtalan című verse bámulatosan írja le a belső gyermek és a felnőtt én sokszor széttartó állapotát. A köznapi pszichológia egyre inkább biztat minket arra, hogy barátkozzunk meg a belső gyermekünkkel, tárjuk fel a zsigeri működéseit, és adjuk meg neki, amit szeretne, miközben persze a világ felelős, felnőtt magatartást vár el tőlünk. Olyannyira, hogy egyenesen gyerekesnek nevezi azt, aki nem képes komolyan dönteni, sőt akár azt is, aki pusztán viselkedni nem tud vagy akar komoly felnőtt módjára. Amibe néha az is beletartozik, hogy mondjuk ide s tova negyven évesen van egy plüss sündisznója. Esetleg hogy néha napján lecsúszik egy játszótéri csúszdán. A valósággal való mindennemű egyezés a leghatározottabban nem a véletlen műve. 

Most tudatosult bennem, mennyire hálás lehetek azért, hogy bizonyos színtereken gyermek maradhattam. Noha a szüleimmel szemben máig naponta vívom a csatákat, hogy felnőttként tekintsenek rám, a felnőtt korban választott szívemnek kedvesekkel kapcsolatban fontos várakozásom, hogy lehessek bolondos, kreatív és spontán. 

Hiszen annyit kell az embernek felelősen döntenie, helytállnia. Számlák, hivatalok, közlekedési helyzetek és önérvényesítés: ezernyi hely követeli meg, hogy higgadt fejjel működjünk. Legalább egy hely legyen, ahol jó esetben úgy élhetjük meg a gyermeki énünket, legyen az egy kendőzetlen zsigeri reakció vagy egy játékos tett, hogy nem leszünk érte megítélve. Ez a biztonságos hely pedig a szeretetkapcsolataink. Mondom, jó esetben. És még a legjobb szándék ellenére sem mindig sikerül. 

Minden ember háromféle énállapotban léphet kapcsolatba egy másikkal, aki maga is valamelyikben van éppen.

A gyermeki létállapot a zsigeri reakciók, az érzések kifejezésének enged teret. Ha "jókor" használjuk, akkor szabadjára engedjük a fantáziánkat, játékosságunkat, ha pedig "rosszkor", akkor elmulasztjuk alkalmazni az észérveket.

A felnőtt létállapot a racionalitás talaja: a hatékonyság, felelősségvállalás ösztönzője, de hátulütője is van: túlzásba esve nem engedi megélni az itt és mostot.

A szülői létállapot a gondoskodás és az irányítás ösztönzője is lehet, túltolva erős elvárásokat vagy kritikusságot válthat ki abból, aki ebben van benne. 

Felmerülhet, hogy jó, de egy szeretetkapcsolatban, ha az két felnőtt között valósul meg, mi más jöhetne számításba, mint a felnőtt-felnőtt viszony. Nos nem. 

Ha egyik reggel egyikőtök, másik reggel a másikótok készíti el a kávét, az egy felnőtt-felnőtt nexus, de ha mindig úgy alakul, hogy a párod végzi el a felelősségteljes feladatokat, azzal lényegében gyermeki szerepbe tetted magad. Ha viszont ő rendszeresen kioktat arról, hogyan kell kitisztítani a kávéfőzőt, akkor ebben a helyzetben ő vándorolt át a szülői szerepbe. A felnőtt-felnőtt egyensúly kibillenhet egyszerre mindkét félnél (pl. kiakadásra kioktatás a válasz: gyermeki-szülői). De jöhet csak az egyik illetőnél is, pl. kiakadsz, és kontrollálatlanul szitkozódsz (gyermeki), de a társad megőrzi a nyugalmát (felnőtt). 

Hitem szerint egy szeretetkapcsolatba minden belefér, csak a mérték és a tudatosítás a fontos. Biztosan eléggé egyéni is, hogy ki milyen kombinációt érez komfortosnak. Előfordulhat ugyanis, hogy az egyik létállapotot sűrűbben választjuk akár egyénileg, akár az adott viszonyban. 

Photo by Wanchai Thiantanawat: https://www.pexels.com/photo/close-up-shot-of-a-road-sign-in-asphalt-6501125/

Kihívás például gyermekként kapcsolódni, ami alatt most a fentebb taglalt "pozitív" verziót, azaz a játékosságot értem. Van, aki egészen sivatagban érzi magát, ha nem viccelődhet, ha mellőznie kell a spontaneitást, kreativitást. Míg másnak zavaró a komolytalanság, és akár szülői létállapotba is átliftezhet, hogy véget vessen a gyerekeskedésnek. 

Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen mennyire becsülendő egy felnőttként viselkedő, felelős, megbízható egyén, és mennyire igazságtalan felróni neki, ha hiányzik belőle a - mondjuk így - tűz. Fordítva mennyivel korrektebbnek tűnik, igaz?

Ráadásul azon is múlik, hogy mit enged meg valakinek a környezete. Van, aki egyszerűen soha nem engedheti el magát, míg más esetleg soha nem nőhet fel. Én ezt egyenesen bántalmazásnak tartom, amikor a közeg tartósan másik szerepbe kényszerít minket, mint ami ideális-komfortos volna a számunkra, és nem ereszt ki onnan. Ilyen bántalmazó viszony, ha egy családtagnak állandóan vállalnia kell a felelősséget, mert mások rossz döntései után kell takarítania, esetleg ezeket megelőzve helytállni. Bántalmazó viszony az is, ha valaki folyamatosan szülői létállapotból kommunikál: kioktat, minősít, utasít. Az ilyenekből ki kell lépni. Könnyen beszélek, ugye?

Támogató közegnek azt tartom, ha mindhárom létállapotunkat megélhetjük: szabadon és biztonságosan, és időnként még belefér e háromnak a "negatív" aspektusa is. A játékosság mellett időnként megfér a kontrollvesztés, a helyzetek kontrollálása mellett meg-megesik a túlkontroll, és a felelős magatartás is átcsaphat szürkébe. Remek libikóka ez, és libikókázni párban szokás.