Döntések. Kisebbek és nagyobbak, életre szólóak és jelentéktelenek, észből és szívből meghozottak: állítólag egy napra 35.000 jut belőlük. Ráadásul mint mindent, ezeket is társadalmi elvárások sűrűjében kell működtetnünk, amelyek gyakran nem csak magával a döntéssel kapcsolatban, de még a metódusra vonatkozóan is hatnak ránk. Nem mindegy, hogy  intuitívan vagy adatalapúan szeretünk-e dönteni, és mit szeretne tőlünk a környezetünk.

Mondhatni nem mindegy, hogy üzletemberek vagyunk, akik egytől egyig számon tartják a bolygóikat, netán kis hercegek, akik kipucolják a kialudt vulkánjaikat, és megöntözik a virágjaikat. Tudom, helyzete is válogatja. 

Van egy listám a nyár végéig eldöntendő dolgaimról. Tíz fő témát tartalmaz, melyekből egyenként nagyjából tucat aldöntés fakad. Mind a tíz jelentős következményekkel jár, szóval egyik sem a Milyen színű géllakkot kérjek legközelebb? természetű, bár nem vitatom el e kérdés horderejét sem. Mégiscsak akár hetekre meghatározó lehet... Na de tényleg. A legtöbb eldönteni valóm a jövőbeni életvitelemmel kapcsolatos, tele kockázatokkal és várható nyereségekkel. Arra most ne merjen senki figyelmeztetni, hogy technikailag vége a nyárnak, értem?

Hogyan döntsek? Milyen módszert alkalmazzak? Racionális emberként sok kérdésben eszembe sem jut szubjektív érveket is bevonni, bár simán lehet, hogy az elmém megtréfál, és nem vesz számításba olyan érveket, amelyek az ellen az opció ellen szólnak, melyhez kevésbé húzok. Ennek némileg ellenszere az Excel, főleg ha vesszük a fáradságot, és tényleg feltüntetjük benne az összes olyan faktort, aminek a létét szívesen elfelejtenénk, de attól még léteznek. 

Photo by HARUN BENLİ: https://www.pexels.com/photo/chessboard-game-3701276/

Pro-kontra listáztam vagy SWOT-analizáltam én már meg autót és emberi kapcsolatot egyaránt, szóval részemről a szándék nagyon ott van. 

De nem szabad elfelejteni egy fontos neurológiai tényt. Az agyunk megteszi nekünk azt a szívességet, hogy utólag bármit tud bárhogyan keretezni: jó ötletnek vagy katasztrofális lépésnek ítélni bármit attól függetlenül, hogy eredetileg minek is tartottuk. Szóval fogalmunk sem lehet, hogyan fogjuk majd értékelni egy-egy tettünket a jövőbeni tudásunk fényében. Hurrá, ezzel beljebb vagyunk. 

Éppen ennek tudatában roppant sok energiát áldoztam arra, hogy minden létezhető szempontból megvizsgáljak egy-egy döntendőt, és ha azt éreztem, valami felé elkezdett húzni a szívem, feltüntessem az Excelemben az összes lehetséges veszélyforrást és a kevésbé bajosnak tűnő alternatívákat. De egyre csak szaporodtak a kontrasztok, az ellenérvek, az olyan B verziók, melyek racionalitásuk ellenére nem illeszkedtek volna az életembe, vagy sok nyűggel járt volna beilleszteni őket. Csak ment és ment az idő, és egyre gyengébbnek éreztem magam a sok agyalásban. A racionalizálás mint önszabotázs? Hm.

Aztán kaptam egy módszert egy bölcs baráttól. Dobj fel egy érmét, és abban a pillanatban, hogy leesik, tudni fogod, hogy melyik opciónak szurkolsz a szíved mélyén. Ha nem kapitális őrültség (ld. még a fenti, agyműködésről szóló ismeretet), akkor válaszd azt.

Autókereskedők mondják, hogy zárd ki a legnagyobb őrültségeket, és a büdzséden belül válassz olyan kocsit, amit szeretsz, mert annak meg fogsz tudni bocsátani. 

A legjobb döntés a döntés - még ezt is szokták mondani. A kapitális őrültségektől eltekintve a legjobb, ha döntesz, és elindulsz afelé. Félelmetes? Persze. A döntések nehézségét a félelem adja. De van valami, ami le tudja győzni azt. 

Al Ghaoui Hesna Félj bátran című könyve, ami a legjobbkor került a kezembe, azzal zárul, hogy "Találtam egy vágyat, ami erősebb volt a félelemnél." És ez a vágy, ismétlem, ha nem kapitális képtelenség, akkor csakis ez lesz az, ami majd elegendő erővel hajt előre ahhoz, hogy végigvigyük, amit eldöntöttünk. A legjobb döntés márpedig a döntés.

És ordas közhely, de csak egy életünk van. Az pedig rövidebb, mint gondolnánk.