40 körül az embernek kezd leesni, mi az, ami már nem lesz belőle. (Nem az űrhajósra gondolok, hanem a kiegyensúlyozott vezetőre meg a boldog házastársra. Vagy mittudomén a hitel nélküli háztulajdonosra. Jó, ez paradoxon.) Szóval 40 körül az ember kezdi egyre higgadtabban kezelni a listát, amin az a sok minden áll, hogy mi nem lesz belőle már ebben az életben. Nem lesz, mert nem olyanok a képességei, mert az adott dolog olyan távol van a komfortzónájától, mint ide Kamcsatka, mert nem adatott meg a lehetőség, vagy mert nem azt választotta.
Ez egy felszabadító felismerés, még ha fájdalmas is visszagondolni, hogy volt ez másképp. Emlékszem, hány éven át igyekeztem feljebb lépni a ranglétrán, megmutatni a tehetségemet, már ha van, szorgalmasan dolgozva olyan feladatokon, amelyek akár túlterjedtek a munkakörömön, de előrevitték a szervezetet. Ha újrakezdhetném, azt tanácsolnám magamnak, hogy azt az időt töltsem pihenéssel, élményekkel, önképzéssel. Sokáig igyekeztem jót tenni az emberekkel, de legalábbis korrekt lenni. Persze, ebbe sokszor hiba csúszott: van bőven, akinek bocsánatkéréssel tartozom, és ellenem is szép számmal követtek el emberek bűnöket. A türelem és a fegyelem jutalma is elmaradt. De jól van ez így: már megtudtam magamról, mi nem leszek. Ha végignézzük egy ember lehetséges szerepeit, egészen sok már nem. A szokásosak nagy része. Ezzel is előrébb vagyunk, és ez jó. Fókuszt ad. Mi nem, és helyette mi minden igen.
Photo by Nataliya Vaitkevich: https://www.pexels.com/photo/matchsticks-on-pink-surface-6837623/
Egyébként is csak a lovagregényekben meg a varázsmesékben merül fel az erőfeszítésért a jutalom lehetősége, a való életben hogy kinek lesz jó dolga, az nagyobb lutri, mint a szombatonként húzott ötös a jokerrel. Ez még időnként idegesít, mármint hogy akkor semmi de semmi értelme, de van alternatíva. A különbéke. A Szabó Lőrinc-féle. A saját mérce szerint élés, a nem várni semmit sem, ami könnyen tűnhet kiégésnek, de abból fel szokás vagy ildomos gyógyulni. Pedig ha egyszer ilyen az élet, akkor miért is kellene szívatni magamat olyan reményekkel, amelyeknek a vége ismét koppanás lenne? Szóval nem érdemes megvárni, amíg kiégünk, lehet helyette lejjebb csavarni a vágyakat. Közel a nullára. Mondom, hogyan kell.
"Lássuk be, az élet tele van sz@rral, és ezt tudomásul kell venni." - írja Mark Manson, és azt javasolja, hogy ne sóvárogjunk a pozitív gondolkodás által elérhetőnek, sőt hajszolandónak tartott dolgok után. Manson a Lesz*rom rafinált művészete című könyvében azt hirdeti, hogy sz@rjuk le, ami nem fontos, és éljünk boldogan. Namármost, továbbfejlesztve a Manson-tételt, azt vallom, hogy azt is érdemes lesz@rni, ami fontos lenne, és úgy éljünk boldogan. Csakis azokat a fontosakat érdemes megtartani, amiket saját hatáskörben tudunk intézni. Bármilyen mértékben is bevonni bármi külső faktort (mint a neve is mutatja, f.cktort) az életünkbe: pofáraesési rizikó. Nem éri meg. Szólok, ha kiteljesedem ebben a mesterségben. Legalább ebben nem mások ítélnek meg, ami máris fél siker.
