Csupa gumicsont árasztotta el a médiát, és bizonyára sokan hördülnek fel, ha példákat is hozok. Az állatkínzós esetekre és a kólás-meleges sztorira gondolok.

Ahogyan korábban a metoo esetében, a forgatókönyv most is ugyanaz: kijön egy hír az élőlények valamely csoportjának a bántalmazásáról, jogainak csorbulásáról, két csoport érdekeinek összecsapásáról, és egyből megjelennek a pro és kontra érvek. A hírek, majd a híres személyiségek kommentárjai köré pedig koncentrikus körökben csoportosulnak az istenadta nép elméletei, vélekedései, amelyek közül sosem hiányozhatnak az antipatikus és/vagy bűnös személyt/tábort válogatott kínzásokkal a halálba juttatni akarók.

Pedig aki helyesli egy állatkínzó meglincselését, az valójában frusztrált, és végre talált egy célpontot, amelyen úgy adhatja ki a dühét, hogy egyben erkölcsileg is magasabb polcra kerül. Aki valójában állatvédő, az nem fröcsög, mert nincs ideje gyűlölni. Egyrészt mert tele van a kertje, háza mentett kutyákkal, papagájokkal, másrészt mert arra koncentrál, hogy mit lehet tenni. Aki kiakad a rasszizmuson, homofóbián, és mindezt online megnyilvánulások formájában teszi, az bizonyára jót akar, de egy dologról megfeledkezik. Hogy szavakkal, elméletben senkit nem lehet meggyőzni. Sőt, az utóbbi időben megjelent az az ellenségesség, amely azon alapul, hogy "ezek már megint itt vannak, és jogokat követelnek". Ez persze nem indok a hallgatásra, mert a jó ügyekért tenni kell. Hogy azt mondom, hallgassunk, az azért van, mert már nem hiszek abban, hogy változtathatnánk bármin is.

Forrás: Pexels (George Becker)

Az eszmék terjedésének módja a kommunikáció. Tudom. Az emberek edukálásának egyik formája a tájékoztatás. A téveszmék felszámolásához tájékoztatás kell. Tudom. A hírekről tudni kell. Tiszta sor.

De az utóbbi hónapok rágódásai miatt azt gondolom, ezekről a témákról már egyáltalán nem érdemes vitatkozni. Ez nem jelenti azt, hogy semmiről ne beszéljünk. De ezekről az ezerszer átrágott témákról már minek. Úgy látom, az egyik tábor hangja nem ér el a másik tábor füléhez. És akkor ne beszéljünk mégse. Inkább tartsuk meg magunknak a véleményünket, és próbáljunk meg aszerint cselekedni. Így többet tehetünk, és ha éppen ellenséges érzelmeink lennének, akkor a gyakorlatban elválik, merünk-e azoknak megfelelően viselkedni. Még a végén tényleg kiderül, hogy nem is eszik olyan forrón azt a kását.