Nemrég egy munkahelyi csoportos coaching alkalmával valaki elmondta, hogy lelkifurdalása van, amiért a gyászával terheli a családját. Már nemistudomhány hónapja, hogy elhunyt az édesanyja, és ő még mindig nem tette túl magát a veszteségen, és ez nincs jól így. A táncrend is kötött: hetente menni a temetőbe még rendben van, naponta menni sok. Sírni az elhunyt fotója láttán rendjén való, a ruháit valahova a szekrény mélyére eltenni ildomos. Ezt kapta a hölgy mint afféle keretrendszert, és nincs ezzel egyedül. A régiek a fekete ruhát is egy évig hordták, utána, a gyászév leteltével lehetett-kellett újra funkcionálni. 

A gyászhoz tehát egy halom íratlan szabály kapcsolódik, és még mennyi él a saját fejünkben. Ez mind elég ahhoz, hogy az elvárások tengerében lelkifurdalásunk legyen azért is, ha gyászolunk, és azért is, ha nem. 

Hát még, ha nem is halt meg senki. Vagy ha valami meg is halt, senkinek nem volt temetése. Arról beszélek, hogy vannak bizonyos veszteségek, kézzelfoghatóak vagy kevésbé azok, amelyek feldolgozása a gyászhoz hasonló lelki folyamat. De ha ha ebből a folyamatból bármit kívülre vinnénk, megmutatnánk, az nem feltétlenül érthető és elfogadható a környezet számára. Sőt akár a magunk számára sem könnyű felismerni. És még nehezebb elfogadni, hogy ez zajlik velünk. Hiszen ha nem halt meg senki, ha nem történt igazi kézzelfogható veszteség, akkor mit is gyászol az ember? 

Pedig az elhúzódó veszteségélmény is gyász. Amikor szembesülünk azzal, hogy valami lezárult, amihez érzelmileg kötődtünk. Ami után egy másik helyzet jön, és nekünk meg kell tanulnunk élni ebben az újban. 

Jó ideig csak annyit tudtam, hogy gyászolok, de hogy pontosan mit, azt nem tudtam azonosítani. Még egy elhunyt személy vagy egy elveszített barát, elszalasztott lehetőség esetén is vannak szimbolikus képzetek, amelyeket szintén el kell engednünk. De most itt nincs fekete ruha, és persze hála az égnek. Csak egy sor kézzel nem érinthető dolog, melyeknek búcsút kell inteni.  Ezek illúziók, vágyak, hiedelmek - előrevivők és lehúzóak egyaránt, melyeket szélnek kell ereszteni, hogy jöhessen a megkönnyebbülés, és talán valami új. 

Íme amit nekem kell elgyászolnom:

A karrier, elismerés azon formáját, amelyre a világ jóváhagyólag rábólint

A klasszikus női szerepekhez fűződő képzeteimet

Talán a hagyományos értelemben vett otthont is

Áhimot - ez lett volna a neve, ha valaha létezett volna

Azt a szentül vallott, és nem oly rég belátott tévedést, miszerint Zorán axiómájának nincs igaza - sajnos, úgy néz ki, tényleg "múlnia kell"

A varázslatra várakozást, avagy

A reményt, hogy a "Tökéletessel" akár tökéletlen, de boldogság várhat

A hitet, hogy a Megbízható és a Tenyerén hordozó létezik egy személyben.

Kellenek a szertartások, a lezáró momentumok. Ezért a képzeteket is el lehet búcsúztatni, és semmi túlzás nincs abban, ha valaki ezt csakugyan szertartásosan teszi. Hiszen ahogyan a gyász tárgya is sokféle lehet, úgy a megélés és a feldolgozás is. Rendezhetünk temetést az illúzióinknak is.